Kádár Hunor: Gondolatok a Büntetőeljárási törvénykönyv módosításának margójára

Az igazságszolgáltatás szervezetéről, a Büntető törvénykönyvről, illetve a Büntetőeljárási törvénykönyvről élénk politikai viták zajlanak. A vitának – bármelyik “oldalon” álljon is a hozzászóló, sajnos a szakmai tartalma kétes és politikai indulatoktól áthatott. Az erdélyi magyar nyilvánosságban zajló vitáknak ráadásul a szaknyelvi minősége is nagyon rossz: ez is súlyos felkészületlenséget jelez. A jelen írásban Dr. Kádár Hunor büntetőjogász, egyetemi adjunktus foglalja össze a gondolatait az egyik vitatott reform-elem, a Büntetőeljárási törvénykönyv aktuális módosításai kapcsán.

1. Nem megalapozott azon állítás, miszerint a Be. ártatlansági vélelmet szabályozó 4. cikkének módosítása következtében a hatóság nem közölhet olyan információkat, amelyek folyamatban levő büntető ügyre vonatkoznak. Fontos megjegyezni, hogy a 4. cikk (4) bekezdése lehetővé teszi a büntető ügyekkel kapcsolatos információk közzétételét, amennyiben ezt “a közérdek megindokolja vagy az igazság megismeréséhez szükséges”. A 4. cikk (5) bekezdése alapján a fentebb említett hatósági közleményekben nem tüntethető fel a terhelt bűnösként. Meglátásom szerint a hivatkozott rendelkezések teljes mértékben egyensúlyt képesek teremteni a terheltet megillető ártatlansági vélelem és a közérdek érvényesítése között. A közelmúltban számtalan példa volt arra, hogy nyilvános közleményekben a hatóságok olyan megjegyzéseket tettek, amelyek egyértelműen a terhelt bűnösségére utaltak, ezért szükséges volt az ártatlansági vélelmet szabályozó rendelkezések kiegészítése. Megalapozott és szükségszerű azon módosítás, amely megtiltja, hogy a büntetőeljárás alá vont személyt bilincsekben jelenítsék meg a nyilvánosság előtt, ugyanis egy lebilincselt személy megjelenítése a bűnösség látszatát keltheti az olvasóban vagy a televízió nézőben és ezáltal sérti az ártatlanság vélelmét. Ugyanakkor, meg kell jegyezni, hogy az ártatlanság vélelme egyértelműen sérül azzal, hogy a médiában információk jelennek meg egy adott személy letartóztatásával vagy bíróság elé állításával kapcsolatoson. Ezen okból kifolyólag a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesítése megköveteli, hogy amennyiben egy adott ügyben ilyen jellegű, a vádlott személyét “befeketítő” információkat tettek közzé a hatóságok és utólag elrendelik a büntetőeljárás megszüntetését vagy a vádlott felmentését, ezen utóbbi, a vádlott számára kedvező és becsületét “tisztára mosó” információkat is tegyék közzé. 

2. Meglátásom szerint szükségtelen, hogy a terheltnek lehetősége nyíljék arra, hogy személyesen vegyen részt a különböző személyek kihallgatásán és a nyomozati cselekmények végzésén. A 92. cikk lehetővé teszi, hogy a terhelt védője jelen legyen bármely személy kihallgatásán vagy nyomozati cselekmény végzésén. A védő jelenléti jogának biztosítása azt a célt szolgálja, hogy kizárja a nyomozó hatóság visszaéléseinek lehetőségét, amely cél eléréséhez nem szükséges a terhelt jelenléte is. A bírósági tárgyalás során a vádlottnak egyébként is lehetősége nyílik arra, hogy a nyomozati szakasz folyamán kihallgatott személyekkel konfrontálódjon és azokhoz közvetlen módon kérdéseket intézzen. Mindezek ellenére, teljesen megalapozatlannak tartom azon állításokat, miszerint a terhelt jelenléte a sértettek másodlagos viktimizációjához és a tanúk megfélemlítéséhez vezet. Amennyiben a sértett úgy érzi, hogy a terhelt jelenléte a kihallgatáson negatív pszichikai hatást gyakorol rá vagy a tanú úgy érzi, hogy a terhelt jelenlétével próbálja őt megfélemlíteni, lehetősége van tanú- vagy sértettvédelmi intézkedések igénybe vételére. A legmegfelelőbb ilyen jellegű intézkedés a sértett vagy a tanú videókonferencia révén történő kihallgatása. Ezen intézkedések alkalmazásának lehetőségére egyébként a jogszabálymódosítás szövege expressis verbis utalást tesz.  

3. Teljesen megalapozott a 116. cikk azon módosítása, amely lehetővé teszi, hogy a tanú érdekeit ügyvéd képviselhesse a hatóság előtt, akivel a tanú tanácskozhasson a kihallgatás folyamán. A Be. hatályos szövege sajnálatos módon nem szabályozza a tanú ezen jogát, így a gyakorlatban kizárólag a nyomozó hatóság jóindulatán múlik az, hogy a tanú kihallgatásán részt vehet-e vagy sem az érdekében eljáró ügyvéd. A módosítási javaslat különösen azért megalapozott, mert az in rem nyomozás keretén belül a gyanúsított „jelöltet” az esetek túlnyomó többségében eddig tanúként hallgatták ki. Szeretném megjegyezni, hogy a magyar Be. 85. cikk (4) bekezdése értelmében “a tanú kihallgatásánál jelen lehet az érdekében eljáró ügyvéd, aki a tanúnak felvilágosítást adhat a jogairól, de más tevékenységet nem végezhet, és a vallomást nem befolyásolhatja”. 

Ugyanakkor, fontos megjegyezni, hogy a 116. cikk módosítása lehetővé teszi, hogy a tanú megtagadja a vallomástételt, amennyiben azzal önmagát bűncselekmény elkövetésével vádolná. Tehát, ha a gyakorlatnak megfelelően, az in rem nyomozás során a nyomozó hatóság tanúként kívánja kihallgatni a gyanúsított „jelöltet”, hogy ezáltal igazmondásra “kötelezze”, az megtagadhatja a vallomástételt. Hasonló rendelkezéseket tartalmaz a magyar Be. 82. cikk (1) bekezdésének b) pontja. 

4. Megalapozott a védelemhez való jog gyakorlását szabályozó 10. cikk azon kiegészítése, miszerint a hallgatáshoz való jog gyakorlása nem értékelhető a terhelt hátrányára, nem minősíthető olyan személyes körülménynek, amely alátámasztaná az igazságügyi hatóság meggyőződését a terhelt bűnösségének tekintetében és nem vehető figyelembe a bizonyítékok értékelése során. A gyakorlatban számos elmarasztaló bírósági határozat indoklásában olvashatjuk, hogy a vádlottnak azért szabtak ki nagyobb büntetést vagy letöltendő börtönbüntetést, mivel nem ismerte be a bűncselekmény elkövetését vagy nem működött együtt az igazságügyi hatóságokkal.

5. A pénzmosást és az adócsalást elkövető vádlottakat még kivételes esetben sem lehet előzetes letartóztatásba helyezni. A 223. cikk (2) bekezdése felsorolja azokat a bűncselekményeket, amelyek elkövetése lehetővé teszi az előzetes letartóztatás elrendelését. A pénzmosás és adócsalás nevesítve szerepel ezen bűncselekmények között. A módosító törvény azonban eltörölte ezen két bűncselekményt a fentebb említett felsorolásból és a felsorolásban nem szereplő bűncselekmények elkövetése esetén kizárólag akkor foganatosítható előzetes letartóztatás, ha az erőszakos bűncselekmény. Mitöbb, azt a rendelkezést is eltörölte, miszerint a felsorolásban nem szereplő, 5 éves vagy annál nagyobb börtönbüntetéssel büntetendő bűncselekmények esetén is elrendelhető az előzetes letartóztatás. A módosító rendelkezések lehetővé teszik viszont az előzetes letartóztatás elrendelését olyan bűncselekmények tekintetében, amelyek elkövetése esetén nem a legmegfelelőbb kényszerintézkedést alkalmazni, és amelyek tekintetében a jelenlegi jogszabály nem teszi lehetővé előzetes letartóztatás elrendelését (pl. lopás).

6. A 421. cikk módosított formája értelmében a fellebbezési bíróság csak abban az esetben változtathatja meg az elsőfokú bíróság felmentő ítéletét, ha új bizonyítékok állnak a fellebbezési bíróság rendelkezésére vagy, ha az elsőfokú bíróság előtt felvett bizonyítékokat a fellebezési bíróság újra felveszi. Ez a rendelkezés amellett, hogy eljárásjogilag kritizálható, a gyakorlatban is komoly problémákat fog felvetni. A fellebbezés egy devolutív jogorvoslat, ami azt jelenti, hogy a fellebbezési bíróság köteles az ügyet hivatalból érdemben újra megvizsgálni. Ennek a vizsgálatnak az elsőfokú bíróság előtt közvetlenül felvett bizonyítékok alapján kell megvalósulnia. Tehát, normális körülmények között, az elsőfokú bíróság előtt közvetlenül felvett bizonyítékot nem kellene újra felvenni a fellebbezési bíróság előtt (pl. az elsőfokú bíróság előtt kihallgatott tanút nem kell a fellebbezési bíróság is kihallgassa). Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata alapján is elegendő, ha a közvetlenség és a kontradiktórius eljárás elve egy bírósági fázisban érvényesül (pl. a tanút csak az elsőfokú bíróság hallgatja ki). A fellebbezési bíróság elsődleges feladata annak ellenőrzése, hogy – az elsőfokú bíróság előtt felvett bizonyítékokat figyelembe véve – eldöntse azt, miszerint az elsőfokú bíróság helyesen vagy helytelenül állapította meg a vádlott bűnösségét és nem az, hogy bizonyításfelvételt végezzen. Az újonnan bevezetett módosítások a fellebbezések elhúzódásához fognak vezetni, mivel a fellebbezési bíróság köteles lesz újra felvenni az elsőfokon felvett bizonyítékokat, ami kedvező az  ügyek elévülése szempontjából.  

7. Elfogadhatatlannak tartom azt a rendelkezést [159. cikk (81) bekezdés], miszerint a házkutatásról készülő jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell a nyomozó hatóság által keresett tárgyak listáját, ellenkező esetben a jegyzőkönyv semmis. A gyakorlatban a nyomozó hatóság nem tudhatja pontosan előre, hogy milyen tárgyi bizonyítási eszközöket vagy okiratokat találhat egy házkutatás alkalmával, ezért nem lehet az illető tárgyakról vagy okiratokról egy előzetes listát készíteni. Feltételezzük, hogy a terhelt ellen sikkasztás gyanújával büntetőeljárás folyik, amely keretén belül elrendelik a terhelt lakásának és az általa vezetett kereskedelmi társaság székhelyének átkutatását. Az említett két ingatlanban a következő tárgyak és okiratok találhatók: az elkövető által eltulajdonított készpénz és fiktív könyvelési dokumentumok. A törvénymódosítás értelmében, ha az elkövető átadja a hatóságnak a sikkasztás tárgyát képező készpénzt, a házkutatás nem folytatható le. Abban az esetben, ha nem adják át a készpénzt, lefolytatható a házkutatás, viszont a lefoglalt könyvelési dokumentumok nem használhatók fel bizonyítási eszközként, mivel nem annak a bűncselekménynek az elkövetését bizonyítják, amely tekintetében a házkutatást elrendelték. A nyomozó hatóság vagy megsemmisíti ezeket a tárgyakat és okiratokat vagy köteles visszaszolgáltatni 30 napon belül azok tulajdonosának, aki még azelőtt megsemmisíti őket mielőtt egy újabb házkutatást elrendelnének. A helyzet hasonló az informatikai kutatás esetén is. Ha egy adócsalási ügyben a nyomozó hatóság átvizsgál egy számítógépet és abban gyermekpornográfiára, csalárd pénzügyi műveletek végzésére vagy fizetési eszközök hamisítására utaló elektronikus adatokat talál, nem használhatja fel azokat bizonyítási eszközként egy másik büntetőügyben és köteles végleg letörölni az őket rőgzítő adathordozóról [168. cikk (151) bekezdés].

8. A médiában megjelent rémhírekkel ellentétben a 139. cikk (3) bekezdésének módosítása nem teszi lehetetlenné a térfigyelő kamerák által rögzített felvételek és egyéb nyilvános helyeken készített felvételek bizonyítási eszközként történő felhasználását. Egyrészt az ilyen felvételeket tároló elektronikus adathordozó (CD, HDD, pendrive) a Be. 197. cikk (1) bekezdésének II. fordulata alapján tárgyi bizonyítási eszköznek minősíthető (“más tárgyak, amelyek az igazság megismerésére szolgálhatnak”). Másrészt, a 139. cikk 31 bekezdése alapján a térfigyelő kamerák által, illetve a nyilvános helyeken készített felvételek felhsználhatók bizonyítási eszközként. Fontos megjegyezni, hogy a nem nyilvános helyeken készített felvételek legtöbb esetben bűncselekménynek minősülnek (a magánélet megsértése – Btk. 226. cikk). 

9. A 305. cikkét módosító rendelkezések egy valós és akut problémára vetnek fényt. Tényként kezelendő, hogy a 305. cikk (3) bekezdése alapján a vádhatóság akkor indítja meg az in personam nyomozást, vagyis akkor fogalmaz meg egy hivatalos gyanúsítást egy adott személlyel szemben, amikor éppen akarja. Más szavakkal, a vádhatóság dönt arról, hogy egy adott személyből mikor lesz gyanúsított és ezáltal mely pillanattól gyakorolhatja eljárási jogait, ami a gyakorlatban 2014 óta sorozatos visszaélésekhez vezetett (az in rem nyomozással kapcsolatosan megfogalmazott kritikákat egy másik írásomban foglaltam össze: https://www.nyugat.ro/?p=714). A módosítás értelmében, amennyiben az in rem nyomozás megindításától számított egy éven belül a nyomozó hatóság nem indítja meg az in personam nyomozást a gyanúsítottal szemben, köteles a nyomozást megszüntetni. A törvénytervezetben szereplő rendelkezésekkel ellentétben, a módosító törvényben elfogadott rendelkezések, a médiában megjelent állításokkal ellentétben, nem teszik lehetetlenné a telefonlehallgatást, a házkutatást vagy a tettenérés megszervezését. A fentebb említett legtöbb egy éves határidőn belül a nyomozás in rem folyik, tehát a “potenciális” gyanúsítottnak nincs tudomása az ellene folyó büntetőeljárásról, így nem is lehetetlenítheti el az említett bizonyítási eljárások végzését. A törvénytervezet megjelenése után, egy decemberi írásomban megjegyeztem, hogy “elfogadható megoldás lenne, ha a jogalkotó ésszerű határidőhöz kötné az in rem nyomozás végzését (pl. 3 hónap vagy 6 hónap). Amennyiben a határidő letelte után a vádhatóság nem indítaná meg az in personam nyomozást – annak ellenére, hogy a megkeresésben fel volt tüntetve a feltételezett elkövető személye – a határidőn túl végzett összes nyomozati cselekmény semmisnek minősülne és a bizonyítási eszközöket újra be kellene szerezni a védelem jogainak tiszteletben tartása mellett” (https://www.nyugat.ro/?p=806).

Szeretném megjegyezni, hogy csak Romániában minősül égbekiáltó és közfelháborodást keltő intézkedésnek az, hogy a nyomozás végzését határidőhöz kössék. A romániai ügyészségek és nyomozó hatóságok meg vannak szokva azzal, hogy a nyomozás gyakorlatilag addig tart, ameddig ők akarják és saját, kényelmes munkaritmusok alapján végzik a nyomozást, ugyanis egyetlen határidőre kell figyelniük, a különleges elévülési időre, amely a bűncselekmények többsége esetén több mint tíz év. Ugyanolyan komplexitású ügyben egyik nyomozó hatóság a nyomozást egy év alatt fejezi be, míg egy másik négy év alatt. Ez a helyzet véleményem szerint elfogadhatatlan. Szemléltetés gyanánt szeretném idézni a magyar Be. nyomozási határidőkre vonatkozó rendelkezéseit, hogy lássuk, a módosító törvényben szereplő egy év abszolút méltányos: “a nyomozást a lehető legrövidebb időn belül le kell folytatni, és az elrendelésétől, illetve megindulásától számított két hónapon belül be kell fejezni. Ha az ügy bonyolultsága vagy elháríthatatlan akadály indokolja, vagy e törvényben elrendelt eljárási cselekményt kell elvégezni, a nyomozás határidejét az ügyész legfeljebb hat hónappal, ha ez a határidő letelt, az ügyészség vezetője legfeljebb a büntetőeljárás megindításától számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja” (magyar Be. 176. cikk). 

Azon módosító rendelkezés, miszerint a nyomozó hatóság köteles megszüntetni a büntetőeljárást, amennyiben a megkereséstől számított egy éven belül nem indította meg az in personam nyomozást, jogilag teljesen elfogadhatatlan, ugyanis egy Btk. által nem szabályozott, különleges elévülés bevezetését vonná maga után.

10. A médiában megjelent kritikákkal ellentétben teljesen helyénvalónak tartom azt a módosítást, miszerint minősüljön kasszációs felfolyamodási esetnek és vezessen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezéséhez az ítélet olyan bíró általi megindoklása vagy aláírása, aki nem vett részt az ügy érdemi elbírálásán. A tisztességes eljáráshoz való jogot semmi sem sérti jobban, mint az, ha az elmarasztaló ítéletet egy olyan bíró indokolja meg, aki nem vett részt az ügy érdemi elbírálásán és akinek ezáltal fogalma nincs az ügyről. Ugyanakkor, az ítéletet meghozó összes bírónak alá kell írnia a határozatot, ugyanis az aláírás révén felelősséget kell válallnia az általa meghozott ítéletért. Tehát, az ítéletet akkor is személyesen alá kell írnia, ha az ítélet indoklásáig nyugdíjba ment vagy más bíróságra helyezték át.

A szerző a Sapientia EMTE JTI egyetemi adjunktusa.