Varga Attila: Téves (tévés) javaslat az alkotmánybírák kinevezéséről

Az elmúlt napokban, hetekben sok képtelenség hangzott el az Alkotmánybírósággal kapcsolatosan, amelyre szívesen válaszolnék nagy őszinteséggel és bőven élve a véleménynyilvánítás szabadság adta lehetőséggel, de tisztségem ezt – egyébként joggal – nem teszi lehetővé, indokoltan korlátozva a hasonló helyzetekben való szókimondást.

Ugyanakkor egy észrevétellel, rövid eszmefuttatással mégis megpróbálkozom. Nevezetesen arra, az időközönként (és a jelenlegi közbeszédben is) vissza-visszatérő gondolatra reagálnék, mely szerint egy esetleges alkotmánymódosítás során, olyan módon kellene az alkotmánybírák kinevezését szabályozni, hogy ez kizárólag a bírói karból, pontosabban a Legfelső Semmítő és Ítélőszék bírái közül választva történjen. Azoknak pedig, akik ezt javasolják, meggyőződésük, hogy azért van igazuk, mert ez által biztosítható a Taláros Testület szakmai alkalmassága, függetlensége, részrehajlás-mentessége. E témában kevés ennél tévesebb, és megtévesztőbb állítást lehetne megfogalmazni.

Kezdjük az alapoknál, egy nem túl bonyolult kérdéssel: Mi az Alkotmány? Szerencsére a román, valamint a többi európai állam alkotmányjogi szakirodalmában is általánosan elfogadott, hogy az Alkotmány olyan különleges, alapvető törvény (alaptörvény), amelyben az állam önmagát korlátozva biztosítja polgárai számára az alapvető jogokat, megszabja a hatalom gyakorlásának törvényes/alkotmányos kereteit, szervezetét, ezen szervezet-rendszer működését. Az alkotmány, tehát, politikai-jogi alapdokumentuma  nem csupán az államnak, de a társadalomnak is, egy olyan „társadalmi szerződés”, mely kifejezi az adott társadalom és a közhatalom viszonyát, megállapítja a hatalom korlátait, az állampolgárok szabadságjogait, kifejezve a nép, a nemzet legfontosabb értékeit, hagyományait, törekvéseit. Amennyiben ezt sikerül elfogadni, akkor az már jogtörténeti és tudománytörténeti tény, ahogyan azt Hans Kelsen osztrák jogtudós kidolgozta az alkotmányvédelem, és ezzel logikus összefüggésben az alkotmánybíráskodás szükségességét, ennek európai modelljét – mint a hatalomkorlátozás, a hatalomellenőrzés eszközét.

Mert mi is az alkotmánybíráskodás? Az a gondolat, hogy a fentebb meghatározott alkotmány védelemre szorul, jogi védelemre, ezt pedig egy külön testület végezze, amit általánosságban alkotmánybíróságnak nevezünk. 

Az a tény azonban, hogy az államokban, majd minden európai államban van alkotmánybíróság (az adott állam törvényhozásának, alkotmányozó hatalmának szélesebb értelmezésében) a politikai elit döntése. E döntés azt a megállapodást fejezi ki a politikai eliten belül a mindenkori többség és ellenzék között, hogy önként, egy alkotmányos szabályozás révén, elsősorban a törvényhozó hatalom és bizonyos vonatkozásban a végrehajtó hatalom maga fölé helyez egy (nem nagy létszámú) testületet, amely rendre, szabályozott formában ellenőrzi, hogy közhatalmi tevékenységük során tiszteletben tartják-e az alkotmány előírásait és annak szellemiségét, azaz, az alkotmányosságot.

Az alkotmánybírák az alkotmány őrei! Nem egyszerűen a törvény alkalmazói, amiként az igazságszolgáltató hatalom bírái, hanem az alkotmány értelmezői, tartalmának végső meghatározói, legalább is addig, amíg a törvényhozó nem változtat az alkotmányon. Ez alkotmánybíráskodási tevékenységnek értelemszerűen vannak politikai összetevői is, amennyiben a politika átfogóbb, mint a jog, ahogyan az alkotmány is több, mint egy egyszerű jogszabály.

Az alkotmánybíráknak a politikai közhatóságok (parlament, köztársasági elnök) által történő kinevezése teljesen indokolt, hiszen maguk fölé helyeznek embereket, akik majd eldöntik (profánul szólva), hogy amit tesznek (mármint az említett közhatóságok), az helyes-e vagy sem, tiszteletben tartják-e vagy sem az alkotmányos kereteket, előírásokat. Ez képezi, (kellene, hogy képezze) a közhatóságok bizalmát az alkotmánybíróság irányába és ez kell, hogy legyen az alapja, hogy az esetben is elfogadják az alkotmánybíróság döntéseit, amikor azok nem kedvezőek. 

Természetesen az alkotmánybírák kinevezésének megvannak a törvényben rögzített szakmai feltételei, amelyeket a kinevező hatóságnak tiszteletben kell tartania. Ugyanakkor, mindegyik kinevező tudja, hogy lesz olyan helyzet, amikor az alkotmánybíróság azt fogja mondani: „Tévedtél, hozd helyre!”. De, hát ez volt a kinevezés célja, hiszen az alkotmánybíróság létének alapja éppen az a „megbízás”, amivel a kinevező azt mondja: „Vigyázz rám, ha tévedek, javíts ki!” Ez pedig nem a két hatalmi ág gyengeségét, hanem éppenséggel az egész hatalmi rendszer erejét, érettségét mutatja.  

Talán ilyen megközelítésben érthető, hogy a két hatalmi ág, a törvényhozás és a végrehajtás  nem bízhatja ezt az alkotmányossági ellenőrzést a harmadikra, a bírói hatalomra. Amennyire abszurd lenne a politikum beavatkozása, vagy akárcsak befolyása az igazságszolgáltatásra, éppen olyan elfogadhatatlan lenne, ha a bírói hatalom ellenőrízné a politikumot, a törvényhozást, és a végrehajtó hatalmat.

Ha értjük és elfogadjuk, hogy mi az alkotmány, és az alkotmányosság, valamint a politikai és jogi megállapodás az alkotmány védelméről, akkor érthető, hogy ez több, összetettebb és fontosabb, semmint, hogy csak a karrier bírákra lehessen bízni. Nem véletlen, hogy az alkotmánybírák között vannak ugyan volt bírók, de ügyészek, egyetemi oktatók, volt parlamenti tagok is – Románia esetében valamennyien jogászok, más országokban pedig előfordul, hogy a jogászok mellett nem-jogász alkotmánybírák is vannak.

Az alkotmánybíróság és az alkotmánybíráskodás a hatalom bizalmáról, illetve a bizalom hatalmáról szól. 

Amikor valakit alkotmánybírónak jelölnek, elsősorban a jelölő bízik meg benne. Amikor a parlament valamelyik háza, vagy a köztársasági elnök a maga jelöltjét elfogadja, akkor már maga a kinevező hatóság bizalmáról beszélhetünk. 

Amikor pedig részévé válik a Taláros Testületnek, letéve a hivatali esküt, akkor az egész politikai rendszer és a társadalom bízik, immáron nem csak a kinevezett alkotmánybíróban, hanem magában az Alkotmánybíróságban, mely meghatározása per definitionem szerint is politikai-igazságszolgáltató jellegű, az alkotmányos igazságszolgáltatás monopóliumával rendelkező, egyik hatalmi ághoz sem tartozó autonóm közhatóság.

Dr. Varga Attila, a szerző a Sapientia EMTE egyetemi docense, alkotmánybíró