Kokoly Zsolt: Női hallgatók az erdélyi jogi oktatás történetében

A Sapientia EMTE Jogtudományi Intézete, illetve a Forum Iuris Egyesület kiadásában a napokban látott napvilágot az Erdély jogtörténete (szerk. Veress Emőd) c. kötet, melynek egyik fejezetét az erdélyi jogi oktatás képezi.

A nagyobb ívű, oktatás és képzéstörténeti összegző kutatás lezárása, illetve a március 8-án ünnepelt Nők Napja „apropóján” merült fel az a gondolat, hogy az erdélyi jogi oktatás első női hallgatóinak és oktatóinak emlékét felevenítsük. Noha könyvtárnyi irodalma van a dualizmuskori Magyarország női egyenjogúsági mozgalmainak, melyek részletesen tárgyalják a nők felsőoktatásbeli részvételét is, Erdély első női joghallgatóinak, későbbi joggyakorlóinak neve, élettörténete ma mégis alig ismert. A forrásokban megjelenő adatok felvillantásával így talán hozzájárulhatunk az emlékezet teljesebbé tételéhez.

A 19. század második felében, amikor a női emancipációs mozgalmak Magyarországon is megerősödtek, a tág értelemben vett Erdély területén a nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémia, a máramarosszigeti Református Jogakadémia, valamint a kolozsvári Jogakadémia, 1872-től Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Kara biztosított jogi oktatást (a jogakadémiákhoz képest a tudományegyetemi képzés nem négy, hanem öt évet ölelt fel, és a „jogtudori”, azaz doktori cím megszerzésével zárult). A jogakadémiai végzettek általában az államigazgatásban helyezkedtek el, míg az egyetemet végzettek a pesti vagy a marosvásárhelyi ügyvédvizsgáló bizottság előtt tett sikeres vizsga után ügyvédi pályára is állhattak.

Erdélyi viszonylatban a női egyetemi hallgatók kérdése hangsúlyosabban 1872 után tevődött fel, amikor a kolozsvári Tudományegyetem megnyitotta kapuit, azonban a nők jogi stúdiumainak lehetőségére, valamint a jogászi pályákon való részvételükre vonatkozó nézetek nem különböztek a korban megszokott, általánosan bevett és alapjában véve elutasító diskurzustól. Ezt Pisztory Mór, a nemzetgazdaságtan és pénzügytan professzora 1873-ban úgy fogalmazta meg, hogy nem a nőnem társadalmi és politikai állását kell megváltoztatni, hanem csak a tisztességes megélhetésre való jogát elismerni, így megítélése szerint az ügyvédi pályáról és a magasabb államhivatalokból kizárandóak a nők, azonban elképzelhető kereskedelmi, könyvviteli, államszámviteli előadásokon való részvételük és állami hivatalban való elhelyezkedésük. (A korabeli jogi oktatás a kimondott jog-, és államtudományi tantárgyak mellett több közgazdaságtudományi diszciplínát is felölelt.)

Noha Pisztory e véleménye a korban haladó szelleműnek számított, Dobránszky Péter tanártársa, a statisztika professzora még nála is megengedőbb volt, és nemcsak a társadalmi és gazdasági emancipációt szorgalmazta, hanem politikai jogokat is adott volna a nőnemnek (sőt, „már a nőhuszárok ellen sem volt kifogása”).

A fentieket leszámítva, a kolozsvári univerzitás működésének első két évizedében nem mutatkozott lényeges elmozdulás a női hallgatók felvételének lehetőségében. Míg 1895-ben Wlassich Gyula miniszteri rendelete engedélyezte a női hallgatók egyetemi felvételét, de csak a bölcsészeti valamint az orvosi és gyógyszerészeti karokra.

Kolozsváron az első női hallgató, Weisz Margit 1897-ben iratkozott be az egyetem matematika szakára, de tanulmányait valószínűleg nem fejezte be. Újabb három női hallgató beiratkozására csak 1906-ban került sor, a Bölcsészettudományi, illetve az Orvostudományi Karra, ők már diplomát is szereztek és közülük ketten (Paull Aranka és Fugulyán Katalin) a végzés után egyetemi oktatóként, tanársegédi minőségben tevékenykedtek az 1918-as főhatalomváltozásig.

A kolozsvári egyetem első női hallgatói 1906-ban: Katz Rózsi, Paull Aranka és Fugulyán Katalin. Forrás: Dolgozó Nő, 1959

Noha érzékelhető a fejlődés, a Wlassich-rendelet életbelépése és az első világháború közötti időszakban (1896-1914) a magyarországi összes női egyetemi hallgatónak mindössze 9,5%-a tanult Kolozsvárt.

1912-ben egy újabb minisztériumi rendelet lehetővé tette, hogy az egyetemi vagy jogakadémiai államszámviteli előadásokat nők is látogassák és a forrásoknak köszönhetően esetenként már a diáklányok nevét is ismerjük, akik rendes vagy rendkívüli egyetemi hallgató minőségben szerepelnek a nyilvántartásokban. Így tudjuk például, hogy a máramarosszigeti református jogakadémián folyamatosan éltek ezzel a lehetőséggel és félévente 1-2 nő vette fel az államszámviteltant.

Az I. világháború kirobbanásáig a magyarországi és erdélyi helyzet lényegében nem változott, noha a nők teljeskörű jogi stúdiumainak engedélyeztetését célzó kezdeményezések a 20. század elején állandósultak, és európai kontextusban ekkor már öt államban is engedélyezték ügyvédi működésüket. A francia mintát követő Román Ókirályság nem korlátozta a nők jogi karra történő felvételét és 1914-től már a bíróságok előtti tárgyalási jogukat is elismerte.

A változást az első világháborút lezáró széleskörű politikai és társadalmi változások jelentették: 1918-ban a köztársaság kikiáltását követően a budapesti Károlyi-kormány rendeletben tette lehetővé a női hallgatók felvételét. Bár a rendeletet a forradalom bukása után visszavonták, a magyarországi jogakadémiákra időközben beiratkozott női hallgatók szerzett jogon befejezhették tanulmányaikat.

A Károlyi-kormány rendelete azonban már nem fejtett ki joghatályt Erdélyben, amely 1918. december 1-i gyulafehérvári román nemzetgyűlés döntése, illetve a az I. világháború utáni nemzetközi status quo-t rögzítő, 1919-1920-as Párizs környéki békeszerződések értelmében Románia részévé vált.

Az 1919-1922 közötti átmeneti időszakban mindhárom erdélyi jogi képzőhely (a kolozsvári Tudományegyetem, a nagyváradi Királyi Katolikus Jogakadémia, illetve a máramarosszigeti Református Jogakadémia) folytatta működését, noha eltérő formában: a kolozsvári és a nagyváradi intézményeket átvette a román állam, a máramarosszigeti jogakadémia – felekezeti intézményként – nem került állami fennhatóság alá, azonban működése ellehetetlenült. A marosvásárhelyi ügyvédvizsgáló bizottságot a román kormányzótanács felszámolta, ügyvédi vizsgára Kolozsvárott lehetett jelentkezni.

Míg az 1920-21-es tanévben a nagyváradi jogakadémiára két diáklány, a máramarosszigetire pedig egy iratkozott be az első évre, a kolozsvári forrásokban még nem sikerült női joghallgatók nyomára bukkanni.

A máramarosszigeti református jogakadémia első és történetének egyetlen női hallgatója Gergely György igazgató fogadott leánya volt, Polcz (szül. Gergely) Edit, akit az évkönyvek szeretetteljesen „a tanári kar kedvenc Editje” néven emlegetnek. Jó tanulmányi eredményei mellett a források azt is kiemelik, hogy résztvett a jogakadémia irodalmi-művészeti tevékenységeiben. Tanulmányait 1924-ben, már a jogakadémia Hódmezővásárhelyre való menekülése után fejezte be: kitüntetéssel tette le az államtudományi államvizsgát. A máramarosszigeti református jogakadémia elmenekülésével az addig három pillérű erdélyi jogászképzés kétpilléressé vált (jogi oktatás folyt ugyanakkor a korabeli Románia területén Bukarestben, Iași-ban és bukovinai Csernovicban is).

Nagyvárad első két női joghallgatója a 22 éves, nagyváradi születésű, magyar nemzetiségű Kiss Margit, illetve a 18 éves, vasandi születésű, román nemzetiségű Georgina Ardelean. Mindketten értelmiségi családból származtak, Margit édesapját igazgatóként tüntetik fel a hallgatói nyilvántartások, Georgináét pedig görög-katolikus lelkészként. A két diáklányt csak rendkívüli hallgató státusban iskolázták be az 1920-21-es tanév első félévében, rendes hallgatói minőségben akkor folytathatták volna tanulmányaikat, amennyiben kiegészítő vizsgát tesznek latin nyelvből. A felvett tantárgyak listáján római jog, alkotmányjog, jogtörténet, politikai gazdálkodás, pszichológia és etika szerepelt.

A latin nyelvvizsga valószínűleg nem sikerült, ugyanis Kiss Margit neve többet nem tűnik fel, Georgina Ardelean pedig a következő tanévben is elsőéves, rendkívüli hallgatóként szerepel, majd neve hasonlóképpen eltűnik. Noha az évek során a nagyváradi jogakadémia női hallgatóinak száma lassan növekedett, mindvégig alatta maradt a teljes diáklétszám 10%-nak.

Hasonlóképpen alacsony maradt azon női hallgatók száma, akik tanulmányaikat sikeresen le tudták zárni és diplomát szereztek: a források alapján ez első ízben 1925-ben sikerült a belényesi születésű Emilia Horvath-nak, a helyi görögkeleti ortodox lelkész leányának, illetve Perényi Emíliának (az ő nevét nem találjuk a korábbi hallgatói nyilvántartásban, így elképzelhető, hogy csak a záróvizsgát tette le Nagyváradon).

A nagyváradi jogakadémia női hallgatói túlnyomó többséggel a helyi román értelmiségi családokból kerültek ki, illetve a források két zsidó nemzetiségű diáklány, a máramarosi Hoffmann Margit, illetve a bihari Székely Emília nevét is feljegyzik.

1932-ben az intézmény elnyerte az addig csak egyetemeknek fenntartott „jogtudori”, azaz jogtudományi cím megítélésének jogát, és így hat diáklány jogtudományi, egy pedig államtudományi doktori címet szerzett. 1934-ben azonban a nagyváradi jogakadémia másfél évszázados története lezárult (utolsó tanévében 67 női hallgatója volt), mert beolvadt a kolozsvári tudományegyetem Jogi Karába, így az erdélyi jogi oktatás Kolozsvárra összpontosult.

A női joghallgatók szempontjából a kolozsvári tudományegyetem a korabeli romániai egyetemek rangsorában egyes források szerint a leggyengébben reprezentált volt: míg Bukarestben 17%, Iași-ban, Csernovicban és Nagyváradon pedig 10% körüli a diáklányok részvétele, addig Kolozsvárott az 1920-as évek közepéig ez az arány csak 2% körül mozgott.

Az egyetemi évkönyvek tanusága szerint, noha a Kar a jogtudományok doktorává avatott már 1921-22-ben egy női hallgatót (Cornelia Vaida), a diáklányok száma csak lassan nőtt (az átmeneti években 4-10 között mozgott, utána pedig 50-100 között), általában a későbbi növekedés éveiben sem haladva meg a teljes jogász diákpopuláció 10%-át.

A két világháború közötti kolozsvári jogi oktatás sajátosságainak köszönhetően (mind a régi tanmenet szerinti állam-, illetve jogtudományi címet, mind a román ókirályságbeli „licenciátusi” címet meg lehetett szerezni), az egyetemi évkönyvek diáklistáit átfutva azonban úgy tűnik, a diplomát szerzett női joghallgatók többsége a jogtudományi doktori vizsgával zárta egyetemi tanulmányait.

A korabeli egyetemi évkönyvek csak nemzetiség és felekezeti hovatartozás és nem anyanyelv alapján sorolták be a diákokat, így ezen statisztikák alapján a kolozsvári egyetemen diplomát szerzett női hallgatók nagyrésze román és zsidó nemzetiségűként szerepel (ez utóbbiak esetében feltételezhetően magas lehetett a magyar anyanyelvűek aránya), őket követték a magyar, illetve jóval kisebb arányban a német nemzetiségűek.

A kolozsvári egyetemen a két világháború között doktori címet nyert női hallgatók között megemlíthetjük Székely Emília nevét, aki 1931-ben védte meg államtudományi doktori dolgozatát (tanulmányait még Nagyváradon kezdte), illetve Blénesi Erzsébet és Burckhardt Márta nevét, akik sikeres jogtudományi doktori vizsgát tettek (1933).

Nemcsak jeles tanulmányi eredményeinek, hanem diákönképzőköri tevékenységének köszönhetően is fontos megjegyeznünk Schiessel Irma Mária (1912-1984) nevét, akit még elsőéves joghallgatóként választották be a magyar egyetemi hallgatók felekezetközi diákszervezetének női tagozatába, az 1931-ben megalakult Székely Társaság Főiskolai Hallgatónő Csoportjába. A tagozat több, a romániai magyar nőkérdésre, főiskolai hallgatói státusra vonatkozó előadást szervezett fennállása alatt. Schiessel Irma Mária életpályája személyes vonatkozásokban is összefonódott a kolozsvári magyar jogászképzéssel: jogtudományi doktori címe megszerzése (1937) után Bíró Lajos ítélőtáblai bíró, a későbbi kolozsvári Bolyai Tudományegyetem büntetőjog professzorának felesége lett – a családi hivatást pedig idősebb lányuk, Judit (1938-1998) is folytatta, aki nyugdíjba vonulásáig bíróként dolgozott Tordán.

A jogi oktatás szervezési formája Kolozsvárott gyakorlatilag az egyetemi képzés beindításától az 1948-as szovjet típusú oktatási reform bevezetéséig változatlan volt. A hagyományos rendszer kritériumai alapján utoljára a tordai Weinberger Zita (1918-1994) nyerte el jogtudományi doktori címét.

Weinberger (férjezett Negrea) Zita, a Bolyai Tudományegyetem jogtudományi doktora 1947-ben. Forrás: Centropa.

Ő 1947-ben vegyes típusú jogtudományi doktori képzésben, immár a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett oklevelet, a szemináriumi (doktori) éve alatt munkajogot, alkotmányjogot és közigazgatási jogot kellett tanulmányoznia.

A Bolyai Tudományegyetem fennállásának időszaka (1945-1959) alatt a női hallgatók képzésbeli aránya már nagyjából megközelítette a ma is megfigyelhető statisztikai értékeket (jogászi pályákon való elhelyezkedésük és megmaradásuk ellenben más tendenciákat követett, amelyre itt nincs módunkban kitérni). A Bolyai Jog- és Közgazdaságtudományi Kara még fontosabb előrelépéseket is tett: női végzettjei közül két személyt is megbízott oktatói feladatokkal: Márkiné Kacsó Máriát (aki büntetőjogi szemináriumokat vezetett) és E. Kovács Editet (aki előbb gyakornoki minőségben, majd címzetes egyetemi oktatóként, polgári jogi szemináriumokat vezetett). A párhuzamosan működő román tannyelvű kolozsvári „Babeș” Tudományegyetem Jogi Karán ekkor még nem alkalmaztak női oktatót.

Kovács (férjezett Eckstein) Edit, a Bolyai Tudományegyetem, 1959 után a Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója. Forrás: magángyűjtemény.

A Bolyai Tudományegyetem 1959-es felszámolása azt eredményezte, hogy csak E. Kovács Edit (1929-2017) őrizhette meg oktatói állását az összevont egyetemen, ahol 1968-ig a tantestület egyetlen női tagja volt. Mind magyar, mind román nyelven publikált, kutatási területe elsősorban a családjog volt, de később foglalkozott fuvarjoggal és gazdasági jogi tantárgyakkal is.

A sor korántsem teljes, de talán ennyiből is sikerült rávilágítanunk az erdélyi jogi oktatás egy sajátos kérdésére. A kutatás természetesen folytatható, akár a jövőben a gyakorló jogászi pályák kiemelkedő személyiségeinek mikro-portréival is.

A szerző a Sapientia EMTE egyetemi adjunktusa.