Gogolák H. Csongor: Gozsdu Manóról – “Jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik”

A jelenlegi sajátos, a román–magyar együttélés jogi problémái által szabdalt erdélyi közéletben úgy gondoljuk, nem mellékes megjeleníteni egy olyan kettős identitású, román–magyar ügyvéd életútját, munkáját és tevékenységét, amelynek hatásai mind a múltban, mind a jelenben érintik mindkét nemzetet és számukra példamutató kellene legyen.

Gozsdu Manóról (Emanoil Gojdu, a fotón Barabás Miklós festménye – 1843/44) ügyvédről van szó. Amint az lenni szokott, senki sem próféta a saját hazájában, ez Gozsdu esetében kétszeresen is így volt: a magyaroknak sokszor nem volt mindig eléggé magyar, hiszen román értelmiségi vezető volt – pedig ő adott be előszőr magyar nyelvű keresetlevelet, a románok pedig – főleg Erdélyben – volt, hogy árulónak tartották, pedig a román anyanyelvhasználat és kultúra elkötelezett és eredményes támogatója volt, amely nem merült ki a szólamok és veretes beszédek szintjén. Kettős, román–magyar identitásáért mindkét részről sok támadás és kritika érte, pedig mindkét nemzetnek jelentős szolgálatokat tett élete során és halála után is, a nevét viselő híres magánalapítványa által.

Gozsdu Nagyváradon született 1802. február 9-én. Apja Atanasie Gozsdu, macedoromán eredetű gazdag marhakereskedő, anyja a bihari Ana Poynar volt. Otthon románul, ügyfeleikkel görögül, magyarul és szerbül beszéltek.

A középiskolát a nagyváradi katolikus premontrei gimnáziumban és az egri érseki gimnáziumban végezte, majd Nagyváradon és Pozsonyban szerzett jogi oklevelet többek között a már említett premontrei rend ”jogi akadémiáján”. A premontrei renddel kapcsolatosan, érdemes megjegyezni, hogy a rend államosított, jelentős értékű romániai ingatlanainak visszaszolgáltatása jelen sorok írásakor sem valósult meg, habár a rend sorozatos bírósági perek indításával kereste és keresi igazát jelenleg is a romániai bíróságokon. A visszaigényelt ingatlanok között olyan jelentős ingatlanok is vannak, mint a Félixfürdő vagy a Nagyvárad szívében levő jelenleg Mihai Eminescu gimnázium, amelynek falai között Gozsdu is tanult. Vajon mit szólt volna az ezekhez az ingatlanokhoz kapcsolódó igazságtalanságokhoz a neves ügyvéd….

Visszatérve Gozsduhoz, 1824-ben a pesti egyetemen szerzett diplomát, majd ugyanitt Vitkovics Mihály híres pesti ügyvéd mellett volt ügyvédjelölt. Jellemző, hogy Vitkovics mind a magyar, mind a szerb irodalomban mint irodalmár is ismert, kettős kötődésű ember volt, irodája a pesti irodalmi élet egyik központja volt, ahol Gozsdu megismerte Kazinczy Ferencet, Virág Benedeket, Berzsenyi Dánielt vagy a Kisafaludy testvéreket, akik rendszeres meghívottak voltak. Vitkovics több színművet írt és fordított.

Gozsdu ugyancsak Budapesten Grabovszky Atanáz irodalmi szalonjában került kapcsolatba a fővárosi macedoromán családokkal, valamint az  erdélyi és magyarországi román értelmiség tagjaival. Ugyancsak ekkor kötött barátságot Andrei Şagunával.  Abban az időben ugyanis az ügyvédek az ügyvédi hivatás mellett aktív közéleti, kulturális, művelődési, közösségszervezési, identitásmegőrzési és támogatási hivatástudattal rendelkeztek, amely a nemzet megmaradásának egyik alapvető feltétele s amely a “betűvetők felelőssége”.

1826-ban magyar nyelvű versei jelentek meg a Szép-Literatúrai Ajándékban.

Ebben az évben nyitotta meg önálló ügyvédi irodáját is amelynek praxisába főleg büntetőügyi perek tartoztak. Élete során óriási vagyont halmozott fel amelyet úgy élete mint halála után a köz szolgálatába is állított.

1827-ben, román–szerb kötődésű ügyvédként a pesti ügyvédek között elsőként használta a latin helyett a magyar perrendtartási nyelvet: elsőként iktatott magyar nyelvű jogi beadványt.

Erről Nyáry Krisztián az Index.hu-n megjelent írásában így írt: „Az ország történelmében először, 1826-ban magyar nyelven adott be ügyvédi keresetlevelet a törvényben előírt latin helyett. Szokatlanul hazafias tettnek számított ez, amely tíz évvel előzte meg magyar hivatalos nyelvvé nyilvánítását. A városi tanácsban helyet foglaló német ajkú polgárok nem is örültek neki, annál inkább a pesti magyar írók, a 24 éves jogász barátai” (2016. 06. 04).

Érdekes és tanulságos paradoxon – a jelenlegi helyzetből visszatekintve –, hogy a magyar hivatalos és szakmai nyelv térhódításáért Magyarországon a román származású jogász harcolt. Mellesleg az akkori törvények szerint a beadvány a magyar nyelv használata miatt törvényellenes is volt, tehát nem kis bátorságot is feltételezett.

Gozsdu, habár románnak született egyszerre tartotta magát jó magyarnak és jó románnak. Később ő lett az erdélyi és magyarországi románság legfontosabb mecénása, akinek örökségén még halála után 140 évvel is pereskedett Magyarország és Románia, mindkét állam magának vindikálva a jelentős hátrahagyott vagyont. Életében a román nacionalisták a magyarokat kiszolgáló árulónak tartották, a magyar nacionalisták pedig román szeparatistának. Ő azt vallotta, hogy a két nép “összefogásra van ítélve.”

Mindezt tette azért, mert érdekelte a közélet, amelynek formálásában részt is vett, ezen belül is kiemelt figyelmet fordított a nyelvhasználatra, amely törekvés jelenleg, fordított alapállásban a romániai magyar közösség jogos igénye.

Elsőrangú szónok volt, akinek védőbeszédeit a magyarországi és külföldi szaklapok közölték. A büntetőügyeiből szerzett jelentős összegeket jó üzleti érzékkel értékpapírokba és ingatlanokba fektette amely megalapozta a későbbi Gozsdu Alapítvány tekintélyes kezdővagyonát. Hangsúlyos közéleti, szakmai és jótékonysági tevékenysége eredményeképpen an a budapesti román szellemi elit vezetője lett, véleményét figyelembe vette a teljes magyarországi románság, habár megítélése nem mindig volt egységes a románság körében. Jellemző, hogy mindkét nemzetet támogatta, így például megvásárolt a Magyar Tudós Társaságnak egy ritka régi magyar okiratot, de ugyanakkor finanszírozta a Budai Egyetemi Nyomda román nyelven kiadott műveit.

Az 1848-as forradalom kitörésekor a pesti román elit az ő házában gyűlt össze tanácskozni. Ugyancsak az ő hatására szavazta meg a magyarországi románság a Batthyány-kormányt, ami viszont azonnal meg is osztotta a románságot, és ezért az erdélyi románság soraiból nagyon sokan árulónak nevezték. Ez volt az oka annak, hogy az 1848-as parlamenti képviselőházi választásokon a bánsági oravicai körzetben, bár annak lakossága szinte teljes egészében román nemzetiségű volt, vereséget szenvedett Eftimie Murgu-val szemben. A forradalom bukása miatt, illetve az erdélyi magyarok és románok között, a császári diplomáciai intrikák következtében is bekövetkezett emberéleteket követelő véres összetűzéseket személyes kudarcként élte meg, ezért vissza is vonult a közélettől.

A szabadságharc leverése után, mivel annak idején semleges pozíciót töltött be a konfliktusban, az osztrákok Bihar megyében császári prefektusnak akarták kinevezni, de Gozsdu nem fogadta el ezt, illetve nem értett egyet a Haynau-féle leszámolásokkal és üldözésekkel sem. A forradalmat utáni időszakban elsősorban szakmai és üzleti tevékenységére fektetett hangsúlyt.

Az 1848-as forradalmat követő elnyomás és terror enyhülése után visszatért a közéletbe, ennek következményeképpen 1861-ben Krassó vármegye főispánjává nevezték ki, majd a felsőház titkára lett. Ekkor tartotta meg híres beszédét a két nép összetartozásáról, ami az 1848-ban általa kiváltott és ellene irányuló nacionalista indulatokat újból felszínre hozta: “Az isteni gondviselés, maga a világ népeinek Istene tűzte ki a magyar és román nemzetnek rendeltetést, hogy együtt kell nekiek egy örökké tartó frigyben élniök, egymással van dicső jövendőjök, egymással szemközt mindkettőjöknek veszniök kell.”

Vincenţiu Babeş román politikus például rossz románnak nevezte, aki a magyarokat kegyéből  jutott funkcióhoz. Gozsdu válasza 1861-ben erre a következő volt: „Én (…) kinyilatkoztatom az egész világ előtt, hogy az egész földkerekségen jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik. (…) Vesse akárki a mappára szemét, és meg fogja látni, hogy azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőződhetik, ha egy kis élet- és világtapasztalása van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a kettőnek életét rövidítik: mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog elveszni”. 

A román többségű Krassó megyében az ő kezdeményezésére liberális, a románságnak kedvező nyelvhasználati szabályokat fogadtak el. Amikor a király feloszlatta az országgyűlést, habár Gozsdunak felajánlották, hogy maradjon főispáni hivatalában, ezt visszautasította, mondva: „Ha egy alkotmányos főispán egy nem alkotmányos kormány abszolutisztikus intézkedéseit hajtja végre, az nem tekinthető alkotmányos főispánnak, és mintsem, hogy ilyennek tekintessem, inkább lemondok”. Ez után az intézkedés után újból, immár másodszorra visszavonult a politikától.

Ebben a periódusban Magyarországon rohamosan fejlődni kezdett a gazdaság, sorra alakultak a kereskedelmi társaságok ahova a magyar vállalatok sorra kérték fel Gozsdut a vezetőség tagjaként. Így lett például Gozsdu Manó a Pesti Biztosító Társaság és a Concordia Gőzmalom Társaság elnöke, valamint számos más cég vezető tisztségviselői közé beválasztották.

1863-ban meghalt a felesége, ő pedig még ugyanabban az évben ismét megházasodott, egy budai román bankigazgató lányát, Melania Dumciát vette el. Mivel gyermeke egyik házasságából sem született, energiáját és vagyonát a román kultúra támogatására fordította. A kiegyezés előtt Deák Ferenc meggyőzte, hogy térjen vissza újból a politikába. Így 1865-ben a Bihar vármegyei Tenke választókörzetében országgyűlési képviselőnek választották. Ennek eredményeképpen részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, támogatva Deák Ferenc egy és oszthatatlan magyar nemzetről szóló megfogalmazását is, ami szintén nem kedvezett Gozsdu sem akkori, sem a jelenkori román megítélésnek.

A kiegyezést követő koronázáskor Arany Jánossal, Erkel Ferenccel és Liszt Ferenccel együtt lovagkereszttel tüntették ki. A kiegyezést után Gozsdu pesti háza a magyarországi román politikai és kulturális elit rendszeres találkozóhelye és központja volt, viszont a radikálisabb nemzetiségi vezetők továbbra is elítélték. Ennek ellenére abban az időben alig jelent meg olyan román irodalmi vagy történelmi tárgyú munka, amit ne Gozsdu Manó költségén adtak volna ki.

Kevéssel halála előtt, 1869-ben legfőbb ítélőszék, azaz a Kúria – tagjának választották.

1870-ben, 67 éves korában halt meg pesti házában. Halálakor a fővárosi lapok egész oldalas cikkben közöltek megemlékezést róla. A budapesti Kerepesi Temetőben helyezték örök nyugalomra. Végrendelete szerint óriási vagyonát teljes egészében jótékony célra ajánlotta fel alapítvány formájában, elsősorban oktatási célokra: “Közös magyar hazának, a keleti ortodox anyaszentegyháznak és a román nép megsegítése és felvirágzását szem előtt tartva.” Ennek értelmében az ösztöndíjakból a Magyarországon élő, magyarul is tudó, görögkeleti ortodox vallásukat gyakorló román fiatalok részesülhettek.

Gozsdu még 1854-ben fölosztotta egy, 1832-ben vásárolt budapesti, jelentős értékű telkét, amely a Király utca és a Dob utca között terült el. Erre később egy sor raktárépületet emelt, majd később erre a telekre építette a nevét viselő alapítvány 1901-ben a mai Budapest egyik legfelkapottabb szórakozási (és nem csak) központjaként ismert Gozsdu-udvart. Az épületegyüttes annak idején komoly szerepet játszott a budapesti zsidó közösség életében is.

Az épületeket Czigler Győzőnek, a Széchenyi-fürdő építészének tervei szerint építették és bérbe adták őket módos polgároknak, valamint különböző kiskereskedőknek. A bevételeket kizárólag az alapítvány céljainak megvalósítására lehetett felhasználni. A „Fundaţiunea lui Gozsdu” a Monarchia egyik legnagyobb magánalapítványa volt, amelynek tulajdonába a már említett, értékes Király utcai, Dob utcai és Holló utcai ingatlan is tartozott. Az alapítvány ingatlanai és vagyona miatt a két ország között többször alakult ki vita, több nemzetközi egyezménnyel próbálták rendezni az ingatlan sorsát sikertelenül. Időközben a budapesti ingatlanon egy külföldi érdekeltségű ingatlanbefektetési cég végzett jelentős mértékű fejlesztéseket.

Az alapítvány az első világháborúig kb. 5600 ösztöndíjat és pénzügyi stipendiumot folyósított. Az ösztöndíjak kedvezményezettjei az Osztrák Magyar Monarchia vagy más külföldi neves egyetemeken tanultak tovább (Pesten, Kolozsváron, Bécsben, Grazban vagy  Berlinben, Zürichben, Jenában , Karlsruheban, Chemnitzben vagy Mariabrunnban). Az ösztöndíjakból 1359 erdélyi román intellektuel finanszírozta tanulmányait akik között találjuk Octavian Gogat, Petru Grozat, Victor Babeșt, Traian Vuiat, Constantin Daicoviciut vagy Dumitru Stăniloaiet. A kedvezményezettek között természetesen nemcsak erdélyi románok hanem a teljes Monarchia területéről származó román értelmiségiek fellelhetők.

A sors iróniájaként érdekes megjegyezni, hogy a 20. századi román politikai elitből sokan, akik Gozsdu-ösztöndíjjal tanultak, később nem támogatták az erdélyi magyarság kisebbségi jogainak érvényesítését. Ez valószínűleg nem tetszett volna Gozsdunak, hiszen ő mindig azt kereste, hogy a két népet mi köti össze, és nem azt, hogy mi választja el.

Gogolák H. Csongor ügyvéd, a Maros megyei ügyvédi kamara tagja