Varga Attila: Népakaratot fejez-e ki a népszavazás?

A mai modern alkotmányos demokráciák alapvetően és meghatározó módon közvetett, képviseleti demokráciák. Ugyanakkor, ezek legtöbbje nem zárja ki a közvetlen demokrácia gyakorlásának lehetőségét, népszavazás útján. Első látásra ez utóbbi lehetne az ideális formája a demokratikus államvezetésnek, amikor a kérdésekről, a fontos, illetve legfontosabb kérdésekről a nép maga dönt. Az, hogy ezt túlzott gyakorisággal nem alkalmazzák, annak leginkább praktikus okai vannak, tekintettel az államok (még a kis államok esetében is) a milliós nagyságú népesség, melyet nem lehet a napi döntések szintjén megkérdezni.

Másrészt a népszavazás intézménye, látszólagos demokratizmusa ellenére, számos aggályt vet fel. Ha abból a klasszikus és manapság is általánosan elfogadott alkotmányjogi tételből indulunk ki, miszerint a nép a főhatalom birtokosa, melyet alapvetően képviseleti úton választott képviselői, képviseleti testületei útján gyakorol, az alkalmankénti népszavazás a főhatalom gyakorlásának visszavételét jelenti, és ezen esetekben a nép maga gyakorolja a főhatalmat. A kérdés az, hogy ez egy tényleges hatalomgyakorlás-e, illetve, milyen tényezők befolyásolhatják ezt a folyamatot.

Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy a konzultatív népszavazás, vagyis azon eset, amikor a nép véleményt mond egy kérdésben, válaszának, opciójának pedig nincs jogi kötőereje a közhatóságokra nézve, az nem egy valós hatalomgyakorlás.

Amikor azonban az érvényes és eredményes népszavazás ügydöntő jellegű, tehát a nép válasza dönti el az adott kérdést, az tekinthető valós hatalomgyakorlásnak.

Mindkét esetben azonban jelen van egy sor olyan tényező, amely a demokrácia gyakorlásának ezt az ideális jellegét erősen beárnyékolja.

A mai népszavazások, nem a görög agorán történnek, ahol azonnali és mintegy „szemmel látható” az eredmény.

A legnagyobb és legáltalánosabb veszélye bármely mai népszavazásnak (bárhol is történjen a világban) a sokrétű manipulálás lehetősége. Íme néhány példa:

A kérdés témája, a kérdés, feltevés módja manipulatív lehet és legtöbbször igencsak az. Aki jogosult népszavazást kérni, az alapvetően már eldöntötte a megválaszolandó kérdést, az ő opciója világos, csak megerősítést akar a néptől. Ez talán még nem volna olyan nagy gond, ha a népszavazást megelőző tájékoztatási kampányban az érintett közhatóságok (parlament, kormány, államfő stb.) érveket sorakoztatnának fel mind az igenek, mind a nemek mellett, hogy a lehető legtöbb információ birtokában döntsön a nép. Ehelyett az tapasztalható, hogy mindenki a maga válaszát próbálja a népre „ráerőszakolni”. A nemrégiben lezajlott „Brexit” népszavazás során, Nagy-Britanniának az EU-ból való kilépésének egyik fő támogatója, Nigel Farage utólag egy halovány bocsánatkérés közepette vallotta be, hogy olyan képtelen dolgoakt állított a tájékoztatási/meggyőzési kampányban, amelyek részint valótlanságok voltak, másrészt alkalmasak a megtévesztésre és félrevezetésre. Arról nem is szólva, hogy a meggondolatlanul kiírt népszavazás és a félrevezető kampány után született eredményt mintha sokan meglepetéssel nyugtázták volna: amolyan„tényleg ezt akartuk?!”- felkiáltással, vagy csak egyszerű megbánó töprengéssel.

A manipuláció egy másik forrása az indulatok keltése, felszítása egy-egy kérdés, téma megfogalmazása kapcsán. Nem véletlen, hogy azon országokban ahol elfogadták a halálbüntetés tilalmát, nemzetközi egyezmények ratifikálása révén, egyben meg is tiltják a népszavazást a nemzetközi egyezményekre vonatkozólag. Aminek persze megvan a maga jogi logikája, de van egy mögöttes, vélelmezhető szándéka, miszerint nagy valószínűséggel sok országban a nép elfogadná (ha megkérdeznék) a halálbüntetést.

Manipulatív lehet, de ha nem akkor önmagában véve sem túl tisztességes, ha a népszavazás eszköz arra, hogy a képviseleti intézmények áthárítsák a döntés felelősségét a népre.

Természetesen lehetnek indokolt esetek a népi döntésre, de ez megítélésem szerint nagyon kevés alkalommal tekinthető ténylegesen megalapozottnak, vagy akár szükségesnek, bár még ilyenkor sem vélelmezhető és még kevésbé biztosítható a széleskörű ismeretek birtokában meghozott, az alapos tájékozottsággal történő, tudatos döntés. A magam részéről két népszavazási döntést tartok szükségesnek. Az egyik az alkotmányos népszavazás (alkotmányt vagy alkotmánymódosítást elfogadó népszavazás), a másik valamely nemzetközi szervezethez (NATO, EU stb.) történő csatlakozás vagy ezekből való kilépés.

Végül a technikai jellegű, akár a hatalomgyakorlás technikájára vonatkozó népszavazások is teljesen fölöslegesek, félrevezetőek, mögöttes politikai szándékok által vezérelt manipulációs gyakorlatok. Ennek egyik iskolapéldája a 2009-es romániai népszavazás az egykamarás, legtöbb 300 tagú parlamentről. Ennek szinte minden lehetséges hibája, manipulatív eleme kimutatható. Indulatkeltő, egyébként a nép számára közömbös technikai kérdés, hiszen a népnek majdhogynem mindegy a parlament belső szerkezete (egy- vagy kétkamarás parlament), hiszen teljesen mások az elvárásai a törvényhozással szemben. Ez pedig nem más, mint az, hogy világos, egyértelmű, az állampolgárok érdekeit szolgáló jó törvényeket fogadjanak el. A tájékoztatás egyoldalúan, nem szakmai, nem racionális érvek felsorakoztatásával, hanem indulatok felszításával történt. Azon körülmény, hogy a köztársasági elnök által kezdeményezett népszavazás időpontját maga az államfő az elnökválasztás napjára tűzte ki, amelyen jelöltként maga is részt vett, mutat némi manipulációt. Az eseménysor a nép frusztrációjával zárult, hiszen eredményes és érvényes volt, egyértelműen az egykamarás parlament mellett szólt, de lévén véleménynyilvánító, jogilag nem kötelezte a kétkamarás parlamentet, hogy alkotmánymódosítást kezdeményezzen, amit ha meg is tett volna újabb népszavazást eredményezett volna.

Végezetül egy tanulságos történet a tö
rténelem talán első ismert népszavazásáról, a bibliai időkből, Karinthy Frigyes zseniális olvasatában, értelmezésében. Ez a bizonyos első ismert népszavazás Pilátus kérdése, hogy kinek kegyelmezzen meg, Jézusnak vagy Barabbásnak. A választ ismerjük, az istenadta nép (mely fizikai valóságában, csak tömegként létezett/létezik) a gazember Barabbást választotta. Karinthy, Barabbás című kisnovellájának a végén így ír:

Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, s kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon, és szólt:

-Hát kit bocsássak el mármost, Barabbást vagy a názáretit?

És ekkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt sikította: „Barabást!”

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”

A mester (Jézus) pedig halovány lett, és megfordulván végig nézett rajtuk.

És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak, és szájából bűzös lé szivárgott, és torkából úgy bömbölt rekedten: Barabbás. …

Vajon hány olyan népszavazást ismer a történelem, szerte a demokratikus világban, ahol az egyének a „názáretire” gondolnak, de végül is „barabást”kiáltanak?És vajon hányszor tettek fel a népnek haszontalan, fölösleges, félrevezető, mögöttes szándékú kérdéseket? A kérdés nem kőltői, mint ahogyan a válasz sem számszerűséget kell kifejezzen.


dr. Varga Attila a Sapientia EMTE egyetemi docense, alkotmánybíró