Varga Attila: A kétarcú állam (a „lehallgatások” és a jogállami követelmények között)

Számon tarthatják mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. /
Aktákba írják miről álmodoztam / s azt is ki érti meg. /
És nem sejthetem mikor lesz elég ok / előkotorni, azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg.”
József Attila, Levegőt (1935 november 21)

132411A jogállamiság egyik súlyos hiányossága, ha a közhatóságok túllépik hatáskörüket, olyan feladatokat, jogköröket gyakorolnak, amelyhez nincsen joguk. Ennek súlyosabb változata, amikor úgy végeznek alkotmányos, törvényes szerepükön túl mutató tevékenységet, hogy ezt egy rosszul, pontatlanul megfogalmazott törvényi rendelkezés alapján teszik.

Az Alkotmánybíróság 2016. február 16-i 51-es számú Döntése éppen egy ilyen helyzetre hívta fel a figyelmet. Nevezetesen, hogy a Büntető Eljárási Törvénykönyv 142-es cikkének (1) bekezdése, pontosabban ennek utolsó szavai lehetővé teszik, hogy a nyomozó szervek mellett, „az állam más szakosodott szervei keretében lévő szakemberek” is végezhetnek technikai megfigyeléseket. Ez utóbbi a köztudatba lehallgatások formájában jelenik meg, de valójában többről van szó, hiszen ez jelent videó felvételeket, hanganyagok rögzítését és fényképek elkészítését is a nyomozási eljárásban, amelyek utóbb bizonyítékokként szolgálnak.

Az utóbbi években kialakult gyakorlat szerint a „más szakosodott szerv” a Román Hírszerzési Szolgálatot (SRI) jelentette, amely végez egy ilyen „szolgáltatást” a nyomozati hatóságok számára, ezzel nyilvánvalóan túllépve törvényi rendeltetését, mely a nemzetbiztonság védelmére korlátozódik.

Az Alkotmánybíróság az említett rendelkezésnek ezt az utolsó részét minősítette alkotmányellenesnek, de ezzel együtt az immáron „jól bevált”, nevezzük az egyszerűség kedvéért lehallgatási gyakorlatot is.

Mindez pedig nagy vihart kavart a politika és az igazságszolgáltatás, amúgy sem túlzottan nyugalmas világában.

Nem szándékozom elvégezni az Alkotmánybíróság által is tárgyalt büntetőjogi fogalmak elemzését vagy tisztázását, hanem sokkal inkább alkotmányjogi, államjogi és az emberi jogok szempontjából tennék néhány észrevételt.

A Döntés megosztotta nem is annyira a szélesebb közvéleményt, mint inkább a politikai szereplőket és a politikai erőviszonyokat jól leképező, meglehetősen pártos médiát. Eszerint voltak, akik lelkesen üdvözölték, voltak, akik riadt aggodalmuknak adtak hangot. A magam részéről mindkét, talán szélsőségesnek tekinthető álláspontot fenntartásokkal kezelném.

A lelkes éljenezést azért, mert egyrészt a hatalom gyorsan „kiigazította” a Döntésből előállt helyzetet. A megfogalmazott aggodalmak – a kárba veszett felszerelésekért, a kidobott költségvetési pénzekért és az akadályozott igazságszolgáltatásért – igencsak hamis, hiszen a megmaradási törvény társadalmi gyakorlata szerint semmi nem vész el csak gazdát cserél. Az aggodalmak tehát nem reálisak.

Szükséges, szerintem, egy nagyon fontos dolgot leszögezni, ami az aggodalmak egy rafináltabb, kifinomultabb szintjét érintik, mely szerint az Alkotmánybíróságnak ez a döntése gyengítené az államot az esetleges terrorizmus elleni harcban. Kétségtelenül van a nyugati világ egy jelentős, a terrorfenyegetettségnek valóságosan kitett részének egy sarkalatos dilemmája, mely szerint ebben a közdelemben, a biztonságért fel kell áldozni a szabadságot, de legalábbis korlátozni kell ez utóbbit.

A mi helyzetünkben nem ez a dilemma!

Az Alkotmánybíróság által felszínre hozott talán legfontosabb kérdés, hogy a korrupcióellenes küzdelemnek, vagy akár a hétköznapi bűnüldözésnek, lehetnek-e ártatlan, járulékos áldozatai. Nyilvánvalóan nem!

A jogállami igazságszolgáltatásnak (és bűnüldözésnek) diszkrétnek kell lennie, de nem abban az értelemben, hogy titkolózó, hogy nem nyilvános az, aminek nyilvánosnak kell lenni, hanem abban az értelemben, hogy nem zavarhatja a társadalmat és még kevésbé sértheti az állampolgárok alapvető alkotmányos emberi jogait.

Talán még ismert, ha nem is igazában érvényes az az igazságszolgáltatásra vonatkozó leginkább morális elv, hogy inkább tíz bűnös maradjon büntetlenül, semmint egyet is ártatlanul elítéljenek.

Alkotmányjogi és a hatalomgyakorlási szempontból egyenesen (legalábbis számomra) visszatetsző volt, ahogyan a köztársasági elnök jobbsorsra érdemes gyorsasággal összehívta a Legfelsőbb Védelmi Tanácsot, illetve az, ahogyan a kormány előkészített egy törvényerejű sürgősségi kormányrendeletet, a szakszerű „technikai megfigyelések” folytonosságának a biztosítására. Ez a szintén már-már gyanús gyorsaságú kormányrendelet, melynek részletes tartalmát nem ismerem, de nem kizárt ennek esetleges alkotmányellenessége sem. Kissé olybá tűnt ez az Alkotmánybíróság és a politikai végrehajtó hatalom között előállt helyzet, mint ha a családban a köztiszteletben álló, öregúr valami illetlenséget csinált volna, és gyorsan rendbe kell tenni a dolgokat, hogy helyreálljon a rend, a rend látszata vagy az, amit rendnek vélnek.

A Justitiát féltők, akik az igazságszolgáltatás akadályoztatását jó, hatékony működésének veszélyeztetését látják, az alkotmánybírósági Döntésben nem veszik azt figyelembe, hogy régen rossz annak az igazságszolgáltatásnak, bűnüldözésnek (de alapjában véve a társadalomnak), ha zavart idézhet elő a jó, tisztességes és méltányos működésben a lehallgatások hiánya, vagy amiről tulajdonképpen szó van, a „szolgáltatásnak”, az átszervezésig történő átmeneti akadozása. Ezzel kapcsolatosan nem is a Döntés, hanem az Alkotmánybíróság elnökének egy interjúban elmondott mondatai talán a legfontosabbak: Senki nem volt elítélve, azt hiszem, kizárólag egy lehallgatás alapján. Amennyiben a lehallgatás nincsen bizonyítékokkal alátámasztva, annak alapján senkit nem lehet elítélni.”

Végül pedig az alapvető emberi jogok szempontjából igencsak fontos az Alkotmánybíróságnak nemrégiben kialakított gyakorlata, melyet az alapjogi bíráskodás óvatos, de fontos elemének tekinthetjük, hogy a Taláros Testület rendre összekapcsolja és alkotmányos összefüggésben látja és láttatja a törvény minőségét, az egyértelmű, világos, pontos, átlátható, kiszámítható rendelkezések követelményét, az alkotmányossággal, a jogállamisággal és az alapvető emberi jogok biztosításával.

A Döntés, melyre hivatkoztunk, éppen ezt fejti ki, hogy mivel a büntető eljárásban használt technikai megfigyelés beavatkozó jellegű, érinti az olyan személyiségjogokat, mint a család- és magánélet, az intimitás, valamint a levelezés titkosságának a tiszteletben tartását, és amelyek adott esetben korlátozhatók, mindezek okán a jogállamiság és az alapvető emberi jogok megkövetelik, hogy a törvény, a törvényi szabályozási keret legyen világos, pontos és kiszámítható.

Ugyancsak József Attila idézett versének soraival zárva: „Én nem ilyennek képzeltem a rendet” hiszen „Szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték adat.”


dr. Varga Attila a Sapientia EMTE egyetemi docense, a Közjogi Intézet igazgatója