Vallasek Magdolna: A szólás – szabadság

Január 7-én Párizs szívében két, vélhetően az al-Kaida iszlám szélsőséges csoporthoz tartozó férfi betört a Charlie Hebdo szatirikus lap szerkesztőségébe és tüzet nyitott a jelenlevőkre. A mészárlásnak tizenkét halálos áldozata és tizenegy sérültje volt, s az áldozatok száma a terroristák felszámolásáig eltelő két nap eseményei alatt tovább nőtt.

A támadók véres akciójukat bosszúnak szánták a lapban korábban megjelent Mohamed karikatúrák miatt, amelyet a muszlimok elleni sértő megnyilvánulásnak értékeltek.

Az elmúlt néhány napban a médiát elözönlötték a különböző elemzések, iszlámszakértők vitatkoztak arról, létezik-e s vajon mi az alapja a Mohamed próféta ábrázolására vonatkozó tilalomnak, biztonsági szakemberek, politikai elemzők, újságírók szólaltak meg az események kapcsán.

Az általános megdöbbenésen, az erőszakos események elítélésén túl azonban, miközben sokan a szólásszabadság bástyájaként jellemzik a Charlie Hebdo szerkesztőségét, több olyan vélemény is elhangzott, amely szerint a súlyos eseményekért való felelősség részben magukra a Charlie Hebdo újságíróira hárul, hiszen karikatúráik publikálásakor nem vették figyelembe a muszlimoknak a témával kapcsolatos érzékenységét, illetve tudatában annak, hogy az iszlám szélsőségesek nem riadnak vissza a hasonló terrorcselekményektől, nem kellett volna megkockáztassák a kérdéses karikatúrák publikálását.

Számomra legalábbis elgondolkoztató ez a kérdésfelvetés, s úgy gondolom a választ első sorban a szólásszabadság fogalmának meghatározásban tudjuk fellelni.

Nem nehéz belátnunk, hogy a kifejezés szabadsága, vagy másképp nevezve a szólásszabadság vagy véleménynyilvánítás szabadsága a sajtószabadság létének alapvető feltétele. Másképp megközelítve az is evidens, hogy szólásszabadság nélkül a lelkiismereti szabadság is csonka maradna, hiszen nem lenne lehetséges a világról, vallásról, a környezetünkről kialakult személyes meggyőződések nyilvánosságra hozatala. Ilyen értelemben a szólás szabadsága nem csupán a média kiváltsága, hanem mindenkit megillet, azonban a sajtó esetében kiemelkedő jelentőséggel bír.

A szólásszabadság tehát legalapvetőbb jogaink egyike. Meghatározása több nemzetközi dokumentumban és természetesen az egyes nemzeti szabályozásokban is egyaránt megjelenik, s ezekben a meghatározásokban közel azonos tartalmi elemeket találhatunk.

A szólásszabadság létét azonban nem az alkotmány, és nem a különböző nemzetközi dokumentumok teremtették meg, nem azok hozzák létre, hanem olyan alapvető, egyetemes, demokratikus és mondhatjuk nyugodtan morális értékként kell tekintenünk rá, amely a jogi normaként való megjelenése által egységesen meghatározottá és kikényszeríthetővé vált.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (ENSZ, 1948) értelmében: „Mindenkinek joga van a vélemény és kifejezés szabadságához. Ez a jog magában foglalja annak szabadságát, hogy véleménye miatt senkit se zaklassanak, továbbá hogy bármilyen eszközzel és hatásokra való tekintet nélkül mindenki tájékozódhasson és tájékoztathasson, és eszméket megismerhessen, információkat és eszméket terjeszthessen.”

Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (ET, 1950) szerint: „Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabad-ságát országhatárokra tekintet nélkül és anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson.”

De idézhetjük a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát (ENSZ, 1966) is, amely kijelenti, hogy „Nézetei miatt senki sem zaklatható. Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra; ez a jog magába foglalja mindenféle adat és gondolat határokra való tekintet nélküli – szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más tetszése szerinti módon történő – keresésének, megismerésének és terjesztésének a szabadságát is.”

A román alkotmányos rendelkezés hasonló tartalommal szabályozza a kifejezés szabadságát, kijelentve, hogy: „A gondolatok, a vélemények vagy a hitvallások kifejezésének szabadsága, és bármilyen alkotások szabadsága, élő szóval, írással, képekkel, hangokkal vagy más tömegkommunikációs eszközökkel, sérthetetlen.”

A szólásszabadság ugyanakkor nem lehet abszolút érvényű olyan értelemben, hogy gyakorlása az általános alkotmányos és törvényes keretek között kell maradjon, az alapjogok közül ugyanis a szólásszabadság a korlátozható jogok közé tartozik. A korlátozhatóság elve és szükségszerűsége a fentebb idézett dokumentumok, jogszabályok mindegyikében megjelenik, alapvetően két nagy körre vonatkozóan: a szólásszabadság nem sértheti az emberi méltóságot, illetve nem sértheti a közrendet, közerkölcsöt, közegészséget, állambiztonságot.

De mit is jelentenek, hol húzhatóak meg a szólásszabadság fenti törvényes rendelkezések alapján meghatározott korlátai? Mi indokolhatja a szabad véleménynyilvánítás korlátozását Mindenképpen le kell szögezni, hogy a korlátozások minden esetben a jog által előírtak kell legyenek, és szükségesnek kell lenniük a demokratikus társadalom működése érdekében.

Tulajdonképpen minden egyes esetben külön megvizsgálandó, hogy az adott helyzetben egymással szemben álló alapvető jogok közül (pl. szólásszabadság – emberi méltóság) melyik indokolt, hogy nagyobb védelmet élvezzen. Bizonyos esetekben a törvénynek, akár büntetőjogi eszközökkel, szankcionálnia kell és szankcionálja is az olyan kijelentéseket, amelyek sértik egy személy emberi méltóságát (becsületsértés, rágalmazás), esetleg egy közösség elleni gyűlöletre uszítanak. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogában számtalan példáját láthatjuk ennek a mérlegelésnek, s mindezek alapján a szólásszabadsággal kapcsolatos korlátozásokra vonatkozóan kialakításra került egyfajta közös európai minimumkövetelmény. Ezek a minimumstandardok megjelennek olyan kényes kérdéskörök esetében is, mint a vallások gyalázása, közerkölcs, gyűlöletre való uszítás, stb.

A vélemény eredendően szubjektív volta miatt bármikor előfordulhat, hogy az sérti egy másik személy érzékenységét. Ilyen szempontból minden személynek saját természete, intelligenciája, toleranciája húzza meg azt a vonalat, amelyen túl egy őt valamilyen, akár közvetett módon érintő véleményt sértőnek érez. Éppen ezért a sérelemnek ez a szubjekív értelmezését nehezen lehetne alkalmazni a szólásszabadság korlátainak meghatározásakor. A szólás szabadságának korlátozása akkor indokolt, ha a kifejezett véleménynek egyértelmű és közvetlen következményeként jelenik meg a másik ember vagy közösség személyét, jogait sértő cselekedet vagy legalábbis annak a veszélye.

A különböző nemzeti szabályozások között természetesen léteznek bizonyos eltérések. Az Amerikai Egyesült Államokban a szólásszabadságnak már-már abszolút jellege van, korlátozásának lehetőségei szigorúbbak. A clear and present danger elve alapján az erőszak világos és jelenvaló veszélye szükséges ahhoz, hogy a kifejzés szabadsága korlátozható legyen. Az európai jogrendben ennél valamivel árnyaltabb a kép. Bár alapvetően egyetértés van abban, hogy a szólás szabadságát nem a tartalma, hanem az általa kiváltott hatás alapján lehet csak korlátozni, a clear and present danger elvében megfogalmazottnál kevesebb, sok esetben a gyűlölet felkeltésének szándéka vagy annak veszélye már elegendő a korlátozás alkalmazásához.

A kritikához való jog a sajtószabadság alapköve. A humor, a szatíra, mint a szabad kifejezés eszköze valóban előfordulhat, hogy sérti egyes személyek, akár egyes közösségek érzékenységét. Erre az esetre azonban megvannak azok a jogi eszközök amelyekkel élni lehet, mint a válaszadáshoz való jog, kártérítés, polgári vagy akár büntetőjogi peres eljárás, amelyek az egyén vagy a közösség védelmében hatásosabb eszközök, mint a szólás szabadságának jogi korlátozása.

Annál is inkább, mivel meggyőződésem, hogy a szólásszabadság korlátozása nem jelent megoldást a gyűlölködő megnyilvánulások mögötti társadalmi problémákra. A korlátozások visszaszoríthatják az esetleges gyűlölködő érzelmek megnyilvánulását, azonban azokat nem szüntetik meg, csupán felszín alatt tartják, s annak más megnyilvánulási formáit fogják felerősíteni.

Semmilyen körülmények között a szólás szabadságának gyakorlása, ha mégoly sértő kijelentéseket is tartalmazna, nem indokolhatja erőszakos cselekedetek végrehajtását. A kifejezés szabadsága egy demokratikus társadalomban alapvető jog és érték, amelynek korlátait csak a törvény és a demokrácia szelleme szabad meghatározza, és soha nem az (esetlegesen erőszakos következményektől való) félelem.

Dr. Vallasek Magdolna a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézetének egyetemi adjunktusa.