Veress Emőd: Via Mala Europae II. Az európai integráció nehézségei. A közös európai adásvételi jognak – egyelőre – vége

A. Tények

Az Európai Bizottság 2011. októberében nagy célokat tűzött ki: előterjesztette a közös európai adásvételi jogról (Common European Sales Law – CESL) szóló rendelettervezetet. 2014. február 26-án az Európai Parlament elfogadta az Európai Bizottság rendelettervezetét a közös európai adásvételi jog  létrehozásáról (416 igen, 159 nem szavazattal és 65 tartózkodással). Ez elviekben nagy egyetértést és konszenzust jelöl. A valóság azonban más: a Parlament által elfogadott forma és a Bizottság által kezdeményezett forma két egymástól gyökeresen eltérő szabály. Gyakorlatilag más-más szabályok, a Parlament olyan mértékű koncepcióváltást vitt végbe (erre rögtön visszatérek). Ezt kellett volna kövesse a rendeletalkotási eljárásban most már csak a Tanács jóváhagyása.

2014. december 16-án az (új) Európai Bizottság bemutatta a 2015-ös munkatervét, amelyben a közös európai adásvételi jog a visszavonási javaslatok listáján szerepel, az indoklás: módosított javaslat elkészítése, amely “felszabadítja” (“unleash”) az elektronikus kereskedelmet a digitális egységes piacon. Vagyis a rendeletalkotási eljárásban levő tervezetnek – egyelőre – vége, átdolgozás céljából visszavonják. (Az elektronikus kereskedelem amúgy nem nyög rabigák alatt, hogy fel kelljen szabadítani és nem hiszem, hogy a digitális egységes piacot jelen pillanatban bármilyen jogszabály forradalmiasíthatja).

B. Opcionális jog

A szabályozás célja az egységes európai opcionális adásvételi szerződési jog elérhetővé tétele volt.

1.) A tervezet egységes európai adásvételi jog elérhetővé tételéről beszélt, vagyis ez a jog opcionális jellegű lett volna, a felek választásán múlott volna e jog alkalmazása, ez a jog nem helyettesítette volna sem a nemzeti szabályozást (általában a Polgári törvénykönyvek adásvételre vonatkozó szabályozását), sem a vonatkozó nemzetközi szerződéseket, például a Bécsi egyezményt. A rendelettel létrejött volna a 28 tagállami adásvételi rezsim mellett még egy, a 29. adásvételi rezsim, amely gyakorlatilag az összes tagállam jogrendjének integráns részét képezte, képezhette volna.

2.) Az egységes jelleg azt is kifejezte, hogy ez egy olyan szabályozás, amely önmagában “megáll a lábán”, azaz nem kell mögöttes anyajogokra, egyes nemzeti jogokra támaszkodni e szabályozás alklamazásakor. A tervezet ilyen értelemben mondta ki, hogy a közös európai adásvételi jogot autonóm módon, a céljaival és az alapelvekkel összhangban kell értelmezni. Ennek a következménye viszont, hogy a rendelettervezet jóval több, mint az adásvétel átfogó szabályozása. Igen sok általános kötelmi és fogyasztóvédelmi szabályt tartalmazott (a szerződés megkötése, akarathibák, szerződés értelmezésének szabályai, tisztességtelen szerződési feltételek, szerződésszegés, elévülés stb.). Ugyanakkor más kérdések, például a többalanyúság vagy a követelésátruházás nem voltak szabályozva.

3.) Az opcionális joghoz képest az irányelv, például az ügynöki szerződésről szóló irányelv (1986), a tisztességtelen szerződéses záradékokról szóló irányelv (1993), a fogyasztói adásvételről szóló irányelv (1999), illetve a fogyasztói jogokról szóló irányelv (2011) sokkal radikálisabb harmonizációs egyköz, mert az irányelvvel a nemzeti jogokat összhangba kell hozni, azaz az irányelv útján történő harmonizáció átalakítja a nemzeti jog tartalmát.

4.) Az opcionális európai jog nem úttörő jellegű, ez az úttörés már megtörtént, például opcionális jog az európai társaság (SE) szabályozása, mint a nemzeti jogokon kívül választható sajátos, egységes EU-s társasági forma. Illetve, ezen jog alkalmazási területe alapvetően a határon átnyúló ügyletek, amelyek alapállásban nem tartoznak egyik jog alá sem (illetve az adásvételi szerződések a bécsi vételi egyezmény hatálya alá tartozhatnak, ha annak alkalmazása alól, például valamelyik nemzeti jog alkalmazásának a megjelölésével nem vonták ki a szerződést).

5.) Az opcionális jog lényege, hogy a felek a megállapodásukat e jog alá vonhatják, és előnye, hogy mindenki számára megismerhető, egységes, nem kötött a tagállami határokhoz.

Az opcionális jog elfogadható kompromisszum lehetett volna, de ennek politikai körülményei nem voltak adottak. Az idealisták viszont az európai közös adásvételi jogban az egységes európai Polgári törvénykönyv előképét látták.

 C. Miért bukott meg a tervezet?

A magánjogi jogegységesítés leginkább kézenfekvő területe a szerződési jog. Groschmid Béni szerint a szerződési jogok is úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás (“tojás-tojásként hasonlók”). Vagyis nincs a jogegységesítés számára természetesebb terület, mint a szerződési jog. Igen, de a magánjogi jogegységesítéssel szemben rendkívül erős ellenérzések is léteznek.

1.) Van aki megkérdőjelezi az alkotmányos alapjait a tervezetnek. A rendelet alapjául az Európai Unió működéséről szóló szerződés 114. cikke szolgált, amely szerint a belső piac megteremtése és működése érdekében az EU a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseit közelítheti. Kritikaként megfogalmazták, hogy a 114. cikk az csak harmonizációs lehetőséget biztosít, tagállami rendelekzések közelítése révén, azaz alapvetően az irányelv jogalkotási technikájával operálhat. Ezen az alapon közös európai adásvételi rendelet elfogadása nem lehetséges. Tekintettel az EU gyakorlatára is, e megközelítés nem igazán áll meg a lábán. A 114. cikk “intézkedésekről” és nem irányelvekről beszél, és egy opcionális adásvételi jog megteremtése a nemzeti jogrendszerek szempontjából nem több harmonizációnál, még ha rendeleti úton valósul is meg, ugyanis e rendelet nem helyettesíti a nemzeti adásvételi szabályozásokat (lásd az opcionális jogról szóló előbbi fejtegetést).

2.) Nagyon erőteljes kulturális jellegű fenntartások övezik a közös európai adásvételi jogot. Sokan a magánjogi jogegységesítését jogi eszperantóként tekintik. Vagyis, ahogy a nemzet nélküli nyelv nem tudott átütő sikereket elérni, úgy a nemzeti jogi kultúra nélküli jog sem lehet sikeres, vagy egyenesen nem létezhet. E felfogásban közös európai jogi kultúra nincs, a jogi kultúra alapvetően nemzeti jellegű. E megközelítés szerint a magánjog határai és az államhatárok egybe kell essenek. A jog az alapvetően a nemzeti kultúra kifejezése. Így létezik német, francia, osztrák, magyar vagy román jogi kultúra. Sőt, a magánjogi jogegységesítés jogi kultúrákat egyenesen veszélyezteti. Egy neves francia szerzőt idézek: “a francia jogot franciául gondolják ki és írják le. A francia polgári törvénykönyv egységes egészet alkot. Ezt nem lehet egyetlen szabályozásra egyszerűsíteni. A Code civil a francia jog emlékműve és  elsődleges viszonyítási alapunk” (Gérard Cornu: Un code civil nest pas un instrument communautaire, Dalloz, 2002, 351.). Vannak, akik a francia társadalom alapvető összekötő erejének tekinti a Code civil-t, és az európai magánjogi jogegységesítést a francia társadalom kohézióját aláásó folyamatnak. Egy ilyen megközelítés alapján nagyon sok emberben ellenérzést szül a közös európai adásvételi rendelet (eredeti) tervezetének azon rendelkezése, amely szerint a tagállamok fakultatívan akár azt is lehetővé tehetik, hogy belső jogviszonyok tekintetében is a közös európai adásvételi jogot alkalmazzák. Ellenérv, hogy a magánjog nemzethez kötöttsége viszonylag új jelenség, történetileg létezett a magánjog sokkal egyetemesebb megközelítése (például a lex mercatoria, a kereskedők joga egyetemes jellegű volt).  Az a kérdés, hogy van-e e európai jogi kultúra. Illetve, a magánjogi jogegységesítés előtt kell-e létezzen európai jogi kultúra, vagyis egyszer valahogy ki kell alakítani, ha ki lehet az európai jogi kultúrát, vagy egyszer meg kell alkotni az európai jogot, amely lérehozza ezt a kultúrát. Groschmidt kapcsán már volt szó a tojásról, így itt a tyúk vagy a tojás elsőbbsége is felmerül.

3.) A szubszidiaritás elvét is fel lehet hozni a rendelettervezet ellen. Nemzeti fogasztói kultúrák léteznek, amelyek részére a legjobb jogi megoldásokat a tagállami parlamentek tudják elfogadni, ők vannak legközelebb a fogyasztókhoz, ők értik meg leginkább a fogyasztók elvárásait. Sőt, e tekintektben a jogrendszerek közötti verseny hatékonyabb, mint a harmonizáció, hangoztatják mint ellenérvet.

4.) A gazdasági válságkörnyezetben a magánjogi jogegységesítés kérdése is háttérbe szorult. Felmerült, még ha nincs is sok köze ehhez a rendelethez, hogy Görögország sokkal jobban tudta volna kezelni a gazdasági válsághelyzetét, ha nem tagja az eurózónának. Gyakorlatilag Görögország nem tudott a monetáris politika eszközeivel élni, hogy könnyebben átlendítse az államot a gazdasági válságon. Így a magánjog eszközei is sokkal hatékonyabban működnek tagállami szinten. Ilyen körülmények között mélyítsük az integrációt?

5.) Az is felmerül, hogy mi az EU legitimitása arra, hogy a meglévő 28 jogrendszer mellé egy 29-et létrehozzon. Ennek alapjául talán az szolgálhatna, ha az EU képes lenne egy magasabbrendű jogi terméket előállítani, mint a nemzeti jogrendszerek. Olyan álláspont is létezik, amely szerint erre az EU alapvetően képtelen, az EU jogalkotása sok esetben annyira terhelt politikai kompromisszumokkal és a nemzeti jogrendszerek összeegyeztetésének nehézségeivel, hogy ennek a végeredménye nem lehet az óhajtott magasabb minőségű termék, tehát az így létrejött szabály versenyképtelen a nemzeti jogokkal szemben. A legkisebb közös többszörös nem elég a magánjogi kodifikációban. Ez a (német) álláspont azt is sugallja, hogy a közös EU adásvételi jog elsősorban azokban az államokban lehetne népszerű, amelynek szerződéses joga kevésbé fejlett. Kérdem én, melyek ezek a tagállamok? A müncheni Ludwig-Maximilians egyetem professzora a közös európai adásvételi jogot hibás piaci terméknek nevezi. Teszi ezt azért, mert álláspontja szerint a közös európai adásvételi jog túlzott és fölösleges információs kötelezettségekkel terheli a vállalatot a fogyasztók irányába, a fogyasztók számára indokolatlan szerződés felmondási, azaz elállási helyzeteket teremt, teljességgel kizárja az eladó felelősségének korlátozását stb.

6.) A közös európai adásvételi jog sokak szerint el volt sietve: előképei a gazdasági életben nem tesztelt, akadémikus modellek. Másfél év alatt készítették elő, ez megfelelő munkára nem elegendő. Felróják, hogy a szakértői bizottság nem kapott elég precíz feladatmeghatározást, az Európai Bizottság képviselője vezette a bizottság munkálatait, döntési pontokban a Bizottság álláspontja érvényesült. Ezzel a módszerrel szembeállítható az USA Uniform Commercial Code-ja, amelynek előkészítésében rapportőrök dolgoztak, az őket segítő bizottságok pedig egyaránt álltak az egyetemi szakma és az üzleti élet képviselőiből.

7.) A fogyasztóvédelmi szabályozások kapcsán felmerül, mint alapkérdés, hogy az EU nem-e kezd paternalista túlzásokba esni. A fogyasztók védelme alapjaiban indokolt, de sokan már túlzónak vélik a korlátolt, felkészületlen, állandó védelmet igénylő, magyarul buta, de jóindulatú fogyasztó robotképét, amelyet a fogyasztóvédelmi szabályok körvonalaznak.

D. Következmény: bukás

A közös európai adásvételi jog, legalábbis a bizottsági változat a Parlamentben megbukott tavaly februárban, ugyanis a lényegét megváltoztatták (egyik barátom szerint: kivágták a szívét). A parlamenti változat pedig megbukott most, amikor teljesen visszavonják a közös európai adásvételi jogot.

Ahogy jeleztem, már a Parlamentben elfogadott módosítások gyökeres irányváltást jeleznek. Az eredeti, bizottsági tervezet is szigorúan határozta meg közös európai adásvételi jog hatályát: csak a azon B2B és B2C szerződések esetében kell alkalmazni, ahol az egyik fél kereskedő kis- vagy középvállalat (nagyvállalatok esetében a tagállamok döntése, hogy alkalmazhatóvá kívánják-e tenni ezt a jogot), és határon átnyuló szerződések vonatkozásában (szintén tagállami döntés lett volna, hogy megnyitja-e a választás lehetőségét a belső jogviszonyok számára is.) A legfontosabb, jellegváltó parlamenti módosítás, hogy a Parlament a rendelet alkalmazási körét leszűkítette a távollevők közötti, gyakorlatilag online környezetben megkötött szerződésekre. Az eredeti jogalkotói célhoz a fordulat ha nem is 180 fokos, de igen jelentős. Ezzel a változással gyakorlatilag teljesen más szabályozási koncepció alakult ki, mint amire eredetileg számítani lehetett. A rendeletből csak az online fogyasztói adásvételre vonatkozó jogszabálytervezet lett, nem a belső piac, hanem csak a digitális belső piac jogszabálya. Például, ha egy nagyváradi fogyasztó átszalad autóval a hétvégén Debrecenbe vásárolni, akkor a közös európai adásvételi jog már nem lett volna alkalmazható, de ha otthonról vásárol, számítógépen rendel, akkor igen.

A mostani visszavonási indoklásból is látszik, hogy amennyiben módosított tervezet készül el, ezt az irányváltás tiszteletben tartják: az új bizottság is a digitális belső piac szabályozását tűzi ki célul. Tehát az eredeti bizottsági koncepció, az európai polgári törvénykönyv irányába mutató elképzelés hosszú távon, a parlamenti irányváltás úgy tűnik, hogy rövid távon bukott meg.

E. Öt probléma

Öt problémát látok fontosnak:

1.) Az alkalmazási terület ilyen irányú módosítása jellegváltás, amely azzal járt, hogy az üzleti jellegű szerződések szempontjából az ilyen szabályozás elveszteti a fontosságát. Az online környezetben létrejövő szerződések között sokkal jellemzőbb a fogyasztói szerződések jelenléte. A határon átnyuló, de gazdasági társaságok között létrejövő szerződések esetében, noha sokszor jellemző a szerződések online történő előkészítése, megtárgyalása, a szerződések végső aláírására jelenlevők között kerül sor. Tehát az üzleti jellegű szerződések jelentős része kimarad az új koncepció alapján meghatározott célból. E hangsúlyeltolódás következtében a rendelet átalakul alapvetően fogyasztóvédelmi célú szabályozássá, általános jelentősége visszaszorul. Felmerül az egyéb fogyasztóvédelmi szabályokhoz képzest a viszonya, és ez ebből a szempontból a visszavonási döntés helyes, mert a rendelet eredeti célja végett ez a viszonyrendszer nem volt alaposan végiggondolva. Mi az értelme, ha a konfliktuális szabályok úgyis olyan nemzeti jogrendszerhez küldenek, ahol a fogasztó védelme megfelelően biztosított (elsősorban a fogyasztó saját állama által nyújtott védelem révén). Egyszóval nem világos, hogy egyáltalán szükséges-e egy ilyen új fogyasztóvédelmi instrumentum, mert ezen a területen egyáltalán nincs szabályozási szükséghelyzet.

2.) Már az alapváltozat kapcsán, de a jellegváltás végett még hangsúlyosabban komoly viták merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy a Róma I rendelet a határon átnyuló ügyletek kapcsán a fogyasztó számára megnyitja azt a lehetőséget, hogy ha az alkalmazandó jog fogyasztóvédelmi standardjai alacsonyabbak, mint a saját nemzeti joga által biztosított standardok, akkor az erősebb fogyasztóvédelemet biztosító szabályokat kérje alkalmazni. A közös európai adásvételi jog viszont önálló fogyasztóvédelmi rendszert állított volna fel, gyakorlatilag kizárva a Róma I alkalmazását. Vagyis csak ha a fogyasztó tagállamának fogyasztóvédelmi jogi standardjai erősebbek, mint a közös európai adásvételi jog, csak akkor állt volna a kereskedő érdekében a közös európai adásvételi jog alkalmazása.

3.) Ez a jellegváltás (a közös európai adásvételi jog online környezetre való korlátozása) álláspontom szerint vitatható, mert elsősorban politikailag magyarázható, nem pozitív hatású, mert végső soron a jogbizonytalanságot okoz. Ha két fél között online környezetben jön létre szerződés, akkor ez a közös adásvételi jog hatálya alá vonható, ha pedig jelenlevő felek kötnek szerződést, ez a jog nem alkalmazható. A megkülönböztetés kritériuma nem indokolja azt, hogy csak online környezetben, távollevők között létrejövő szerződésekre alkalmazzuk az új közös jogot. 

4.) Ez a változtatás a parlamenti szakbizottság jelentésében ráadásul indoklás nélkül maradt, más módosításokat a jelentés röviden indokol, a hatály e mesterséges leszűkítésének viszont nincs indoklása. Azért, mert ez az indoklás nem is lehetséges, két okból sem: egyfelől irányelvi szinten rendezett a fogyasztók védelme az online környezetben megkötött szerződések kapcsán (2011/83/EU irányelv), tehát ilyen jogra nincs valójában szükség. Egyszerűen a rendelettervezet teljes bukását nem akarták felvállalni, mert az nem lett volna túl pozitív üzenet az EU részéről. A rendelet bukása helyett a politikai kiút a jellegváltás, amelynek gyakorlati impaktja inimális lett volna. Amúgy sokan üdvözölték ezt a célmódosulást, például – gyakorlatilag érthető módon – a közjegyzői lobbi páneurópai szervezete, a Notaries of Europe.

5.) Ha a rendelet alkalmazási területe valóban így leszűkül, ez nyilván a rendelet jelentőségét is csökkenti, viszont felmerül kérdésként, hogy akkor nem szükséges-e az eredeti szöveg alaposabb átdolgozása, hogy az új célkitűzésekkel a szöveg még inkább összhangba kerüljön. Ezt a parlament csak részben végezte el. Ez lehet az oka, hogy végül is teljesen visszavonták a tervezetet és új tervezetet javasol a Bizottság. 

Azok az idealisták, akik a közös európai adásvételi jogban a majdani európai polgári törvénykönyv előképét, első lépését látták, nyilván csalódottak. Én nem tartozom ezen idealisták közé és az ellenérvek szinte mindegyikét legalábbis megfontolandónak tartom. Viszont az eredeti bizottsági álláspont, az átfogó jellegű opcionális jog az szimpatikusabb volt, mint amivé alakult/alakul a projekt.

F. Következtetések

Kíváncsian várom az új tervezetet. Miben tud egy ilyen tervezet újat nyújtani az online környezetben létrejött szerződések már létező szabályozásai mellett? Reméljük, kiderül. És lesz valamikor, hosszabb távon, nem csak online szerződéselre vonatkozó, hanem általánosabb közös európai opcionális adásvételi jog, az eredeti bizottsági koncepció mentén? Nem tudjuk. Az integrációs folyamatok bonyolultak, az út rögös, és az Európát sok szempontból meghatározó tanácstalanság ezen a területen is érvényesül.

Dr. Veress Emőd a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézetének egyetemi docense, ügyvéd, nemzetközi választottbíró.