Székely János: Az igazság ára. Elmélkedés egy alkotmánybírósági határozat margójára

Alapvetés

Románia Alkotmánybírósága 462/2014 sz. 2014 szeptember 17-i határozatában (továbbiakban 462/2014 sz. ABH.), mely Románia Hivatalos Közlönyének 775/24.10.2014-es számában került közzétételre, az Alkotmánnyal ellentétesnek találta a felfolyamodási perorvoslat gyakorlásához semmisség terhe mellett előírt kötelező ügyvédi képviselet, a kötelező ügyvédi képviseletnek a romániai polgári eljárásjogban egyedüli esetét.

Dr. Sztranyiczki Szilárd a határozatot már összefoglalta és fontos észrevételeket tett az ügyvédkényszer fontosságát és – különösen fellebbviteli bíróságok előtti – európai elterjedtségét illetően az Alkotmányellenes a kötelező jogi képviselet a felfolyamodásban c. írásában, melynek következtetéseivel messzemenően csupán egyetérteni lehet. Emiatt az általa kifejtettekre nem szándékszom kitérni, inkább az alkotmánybírósági határozat érvelésének egy különös elemére, és annak mélyreható következményeire szeretnék rávilágítani.

Az igazságszolgáltatás ára: a bélyegilleték

A bélyegilleték egy adónem, melynek befizetése a perindítás előfeltétele. A 462/2014 sz. ABH. indoklásában (a továbbiakban: indoklás) az Alkotmánybíróság vizsgálta a felfolyamodó felet sújtó eljárási költségeket és megállapította, hogy a 80/2013 sz. sürgősségi kormányrendelet (közzétéve a Hivatalos Közlöny 392/29.06.2013. számában) tetemes bélyegilletéket ró a perorvoslattal élő félre, melyet az ügyvédkényszer által okozott, az ügyvéd megbízásával járó, költségek csak tetéznek (indoklás 37-38. pontjai).

Az ügyvédi tiszteletdíj és a bélyegilleték alkotmányjogi megítélését a taláros testület elkülönítette (indoklás 39. pont). Előbbit a per „más” költségei közé sorolta míg utóbbit kizárásos alapon az igazságszolgáltatás „árának” minősítette [„(…) obiectul plății serviciului justiției prestat de către instanțele judecătorești (…)”].

A továbbiakban (indoklás 39-41. pontok) a taláros testület rátért annak vizsgálatára, hogy biztosítja-e a rászorulóknak nyújtandó állami jogesélyről szóló 51/2008 sürgősségi kormányrendelet (közzétéve a Hivatalos Közlöny 327/25.04.2008. számában) a perorvoslathoz való hozzáférés valódi lehetőségét azon igazságkeresők számára akiknek e költségek (bélyegilleték és ügyvédi tiszteletdíj) gátat jelentenek a joghoz jutás előtt. Vizsgálódásának eredményeként az Alkotmánybíróság megállapította, hogy e sürgősségi kormányrendelet tárgyi hatálya csupán azokra a személyekre terjed ki, akik saját vagy eltartottjuk megélhetését veszélyeztetné, ha egy eljárás költségeit állniuk kellene. Sok személy jövedelme meghaladja ugyanis a sürgősségi kormányrendeletben előírt (alapesetben havi 300 lej/főben meghatározott) küszöböt, amely fölött támogatás nem igényelhető, miközben anyagi körülményeik mégsem teszik lehetővé hivatásos védő megbízását, vagy e megbízás – és perrel járó bélyegilleték – költségei együttesen túllépnék az egy év alatt nyújtható támogatás maximális küszöbét (10 minimálbért).

A fentiek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a jogsegély a jogkeresők túlnyomó többsége esetén nem áll rendelkezésre a felfolyamodás ügyvédi költségeinek fedezésére és ez vagyonuk csökkenéséhez vezet, „anélkül, hogy e csökkenés egy az állam egy hatósága által nyújtott szolgáltatás ellenértékét képezné” (szemben a bélyegilletékkel, amely egy közszolgáltatás ellenértéke), emiatt nem alkalmas minden állampolgárnak hozzáférést biztosítani a felfolyamodási perorvoslathoz, mely emiatt elérhetetlenné válik a jogkeresők számára (indoklás 41. pont).

Ráadásul – folytatta a taláros testület (indoklás 42. pont) – az ügyvédkényszer aránytalan korlátozást vezet be a jogalkotó által oltalmazni kívánt közérdekhez, implicit a felfolyamodási kérelmek szintén semmisség terhe mellett előírt formai és tartalmi hibái kiküszöböléséhez viszonyítva, mert a felfolyamodással járó kötelező ügyvédfogadás költségei negatívan hatnak az államkassza jövedelmeire, mivel hozzáadódnak a bélyegilletékhez, ezzel elbátortalanítva a pereskedéstől az állampolgárokat.

A fentebbi megállapítások alapján az Alkotmánybíróság kimondta (indoklás 43-45. pont): az állam nem biztosít hatékony jogsegélyt polgárai számára, mely szavatolná hozzáférésüket a felfolyamodási perorvoslathoz, ezért mielőtt a perorvoslatok minőségének javulását ügyvédkényszerrel próbálja kicsikarni, ehhez a jogkeresőknek elégséges anyagi segítséget is kell nyújtania. Minden esetben mikor jogszabály ügyvédkényszert ír elő az állam köteles pozitív eszközökkel támogatni a bíróságokhoz történő hatékony hozzáférést, és a jelenlegi egyetlen támogató intézkedés, az 51/2008 sz. sürgősségi kormányrendelet, nem számít hatékonynak.

Elsősorban ezen indokok alapján az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a felfolyamodásban előírt ügyvédkényszert az Alkotmány 21. cikkének (az igazságszolgáltatáshoz való szabad hozzáférés) és 24. cikkének (a védelemhez való jog) sérelmei miatt, kizárólag az ügyvédi képviselet költségeit tekintve a felfolyamodáshoz, így magához az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés akadályának.

Az alkotmányjogi fórum tehát egyértelműen elválaszotta a per költségeit, megkülönböztetve az ügyvédi tiszteletdíjat, mely nem képezi egy közszolgáltatás ellenértékét, szemben az igazságszolgáltatás áraként felfogott bélyegilletéktől. Utóbbinak az állam közpénzügyi privilégiumát előtérbe helyezve kivételes státuszt tulajdonított azáltal, hogy csupán az ügyvédi tiszteletdíjat minősítette olyan költségnek mely az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés alapjogát sértheti.

A taláros testület érvelése ingatag logikai alapokon nyugszik.

A bélyegilleték alkotmányos, attól függetlenül mennyire akadályozza a joghoz jutást

Elsősorban szükséges kikötnünk, hogy Románia Alkotmánya, mely legutóbb 2003-ban került módosításra, 21. cikkében szentesíti az igazságszolgáltatáshoz való szabad hozzáférés alapjogát, de ennek gyakorlására nem ír elő ingyenességet.

A szakirodalom egy része különböző érvek alapján kimunkálta ugyan az igazságszolgáltatás ingyenességének elvét de ezt az újabb írások már nem tartják időszerűnek. Az Alkotmánybíróság már a bélyegilletékek korábbi, 147/1997 sz. törvényben (közzétéve a Hivatalos Közlöny 175/29.07.1997. számában) előírt szabályozása alapján született gyakorlata sem támasztotta alá az ingyenesség tézisét.

Az alkotmányjogi fórum 20/1999 sz. határozatában (közzétéve a Hivatalos Közlöny 178/26.04.1999. számában) még alacsony mértéke miatt nem találta a bélyegilletéket sérelmesnek a szabad igazságszolgáltatáshoz fordulás alapjogára nézve. Későbbi határozataiban töretlenül, az illeték folyamatos növekedése ellenére is az alkotmányosság mellett döntött, többek között azzal érvelve, hogy az igazságszolgáltatás ingyenessége nem alkotmányos elv, és az állampolgárok az Alkotmány 56. cikke alapján kötelesek adók és illetékek befizetésével az államháztartás költségeihez, így a perek lefolytatásával járó kiadásokhoz is, hozzájárulni.

Utóbb a 80/2013. sz. sürgősségi kormányrendelet markánsan megnövelte a bélyegilletékek összegét, olyannyira, hogy az Ügyvédi Kamarák Országos Uniója közleményben tiltakozott ennek elfogadása ellen, mely véleményük szerint az igazságszolgáltatáshoz való alapjogot sértette. E közleményre válaszul a Közjegyzők Országos Uniója fenyegető hangnemű ellen-közleményt adott ki, melyben amellett kardoskodott, hogy a megnövelt bélyegilletékek indokoltak, nem sértenek alapvető jogokat és az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatával összeférhetőek. Túlzottan radikális hangnemű reakciójuk, mely összeegyeztethetelen a jegyzői közösség jellegével, érthető volt, ugyanis a megnövelt bélyegilleték a máskülönben bírósági perútra elszánt jogkeresőket érvényesen kizárólag közjegyzők előtt köthető kényszer-megegyezésre szorította, növelve a jegyzői tiszteletdíjaiból származó jövedelmeket. E probléma aktualitását a 462/2014 sz. ABH. hozta újra előtérbe, amint majd lentebb látni fogjuk.

Visszatérve a 80/2013 sz. sürgősségi kormányrendeletre, az Alkotmánybíróság korábbi töretlen gyakorlatát fenntartva ennek alkotmányosságával szemben minden egyes kifogást elutasított. Legutóbbi határozatában melyben a kérdést érdemben is tárgyalta (425/2014 sz. ABH. közzétéve a Hivatalos Közlöny 625/26.08.2014. számában, 22. pont) az alkotmányjogi fórum, átismételve a 87/2009, 808/2009 és 358/2013 sz. határozatokban elvi éllel kimunkált gyakorlatát, újra kimondta, hogy bélyegilletékek meghatározása nem sérti az igazságszolgáltatáshoz való szabad hozzáférés jogát, ugyanis az ezt szentesítő alkotmányszöveg nem köt ki ingyenességet a jog gyakorlásához és a jogkereső a bélyegilleték befizetésével járul hozzá az igazságszolgáltatás költségeihez, mely az államkassza költségeihez való hozzájárulás az Alkotmány 56. cikkében előírt kötelességének egyik formája.

Az Alkotmánybíróság ugyanezen határozatának 24. pontjában annak alátámasztására miért nem sérti a bélyegilletékek összege a szabad bírósághoz fordulás alapjogát kijelentette, hogy a Polgári eljárásjogi törvénykönyv (továbbiakban Pejtk.) 90. cikkének rendelkezései (melyek az 51/2008-as sürgősségi kormányrendeletre utalnak) értelmében a rászorulók amúgy is állami jogsegélyért folyamodhatnak.

Átismételve, ez a bizonyos jogsegély az, melyet az Alkotmánybíróság 462/2014-es határozata már elégtelennek nyilvánít a bírósághoz fordulás alapjogának szavatolására, bár az 51/2008-as sürgősségi kormányrendelet 6. cikkének a.) és d.) pontja valamint a 7-10. cikkek az ügyvédi költségekre nyújtandó jogsegélyt azonos feltételektől teszik függővé mint a bélyegilletékre nyújtandót!

Látható tehát az Alkotmánybíróság érvelésének logikai bukfence: ha a kötelező bélyegilleték akadályozza a joghoz jutást az azért nem alkotmányellenes, mert 1° az igazságszolgáltatás nem ingyenes és 2° a befizetés kötelezettje jogsegélyért fordulhat, mely implicit hatékony. Ha viszont a kötelező ügyvédi képviselet akadályozza a joghoz jutást azzal, hogy költsége rátevődik a bélyegilletékre az már alkotmányellenes, mert 1° a tiszteletdíjra a bélyegilletékkel azonos feltételek mellet nyújtható jogsegély nem elég hatékony és ezért nem biztosítja a joghoz jutást, 2° a tiszteletdíj nem az igazságszolgáltatást sújtó adó (tehát egy közszolgáltatás ellenértéke) és 3° a tiszteletdíj valamiképpen sérti az államkassza érdekeit, mert elbátortalanítja a jogkeresőt a felfolyamodás gyakorlásától és a vele járó bélyegilleték befizetésétől!

Aki laikusként végig követi az Alkotmánybíróság eszmefuttatásának szálát, könnyen Lewis Carrol meseregényének csodaországában találja magát amint éppen a „bolondok uzsonnáját” költi el Alice-szel, Április Bolondjával és a Kalapossal. Ha viszont az olvasó ügyvéd, inkább a ‘van sapkája, nincs sapkája’ poénú vicc szenvedő alanyának érzelmei töltik el, elsősorban a határozat elvi ellentmondásai és mélyreható következményei miatt.

Az Alkotmánybíróság határozatának elvi folyományai

Ha a 462/2014 sz. ABH. indoklását következetes módon alkalmazzuk az ügyvédkényszerrel jogilag analóg helyzetekre érdekes megállapításokra juthatunk.

Az első ilyen megállapítás, hogy a polgári per költségei legkevesebb két csoportra oszthatóak. Az első csoportban található az államnak járó bélyegilleték, melynek befizetése egy közszolgáltatás ellenértékét képezi, kötelező és alkotmányos, függetlenül attól mekkora akadályt jelent a bírósághoz fordulásban, mert esetében az 51/2008-as sz. sürgősségi kormányrendelet hatékony jogsegélyt biztosít. A második csoportba a kötelezően előírt ügyvédi képviselet költsége tartozik mely, mint a fentebbiekben láttuk, legalábbis a jogsegély szabályozásának változásáig, alkotmányellenes.

Az ügyvédi tiszteletdíj viszont nem az egyetlen kötelezően előírt nem-bélyegilleték jellegű perköltség. A Polgári eljárásjogi törvénykönyv 262. cikke például a bizonyításfelvétel költségeit az azt kérelmező félre hárítja és ezek befizetését főszabály szerint előlegben írja elő. Egyes bizonyító eszközök, például a szakértői vélemények, előállítása komoly költséggel jár, melynek része a szakértői tiszteletdíj is. Az 51/2008-as sürgősségi kormányrendelet 24-25. cikkei e költségek állami átvállalását ugyanolyan feltételektől teszik függővé mint az ügyvédi tiszteletdíjét vagy a bélyegilletékét. Mivel ezek a költségek nem bélyegilletéket képeznek, szintén sérthetik a rászoruló fél bírósághoz fordulással kapcsolatos alapjogait, mert tekintetükben az 51/2008-as sürgősségi kormányrendelet ugyanannyira (nem) biztosít hatékony jogsegélyt, mint az ügyvédi tiszteletdíjak tekintetében.

Azonos módon tevődik fel kérdés a végrehajtás költségei esetében is (51/2008-as sz. sürgősségi kormányrendelet 26-32. cikkek). A bírósági határozatok végrehajtását az Emberi Jogok Európai Bírósága a bírósághoz fordulás alapjoga egyik gyakorlati megnyilvánulásának tekinti (l. a hivatkozott dokumentum 95. pontját), a Hornesby v. Görögország és az első Scordino v. Olaszország ügyekben kimunkált kritériumok szerint. Következésképpen ugyanannyira látszik akadályozni a szabad bírósághoz fordulást a bírósági határozatban elrendeltek végrehajtón keresztül történő kikényszerítésének a végrehajtó tiszteletdíjában megnyilvánuló költsége mint a felfolyamodást az ügyvédkényszer. Elképzelhető tehát e végrehajtói monopólium alkotmányellenessé nyilvánítása ezen az okon?

A második megállapításnak annak kell lennie, hogy az igazságszolgáltatáshoz fordulás alkotmányos alapjoga (Alkotmány 21. cikk) csupán egy az Alkotmányban felsorolt jogok közül. A tulajdonhoz való jogot például az Alkotmány 44. cikkének (1) bek. I. mondata garantálja. Vitán felül áll, hogy a tulajdonhoz való jog, melyet az Emberi Jogok Európai Egyezménye Első Kiegészítő Jegyzőkönyvének 1. cikk (1) bekezdése is szentesít alkotmányos alapjog. A tulajdonjog gyakorlásának egyik formája a tulajdon elidegenítése a hatályos Polgári törvénykönyv [továbbiakban: Ptk., 287/2009 sz. tv. (közzétéve a Hivatalos Közlöny 511/24.07.2009. számában)] 555. cikk (1) bek. értelmében.

A tulajdonnal való rendelkezési jog érvényes gyakorlását viszont a jogalkotó bizonyos javak (elsősorban ingatlanok) és bizonyos rendelkezési formák (például ajándékozás) esetén közjegyző előtt kötött hiteles okirat szerkesztésétől tette függővé (l. Ptk. 885. cikk, 887-889. cikk stb.). Ez akadályozhatja azon személyek tulajdonjogának gyakorlását elidegenítés útján akik a közjegyzői tiszteletdíjat anyagi helyzetük miatt megfizetni képtelenek. Ráadásul az ingyenes jogsegélyről szóló 51/2008-as sürgősségi kormányrendelet egyáltalán nem teszi lehetővé közjegyzői tiszteletdíjak állami átvállalását. A 462/2014 sz. ABH. indoklását e helyzetre szigorúan alkalmazva alkotmányellenesnek kellene tekintenünk a közjegyzői monopóliumot is, és sok-sok más területen egyaránt. A tulajdonhoz való jog ugyanannyira alapjog, mint a bírósághoz fordulás joga (bár egyik sem korlátozhatatlan) ezért korlátaik, ideértve a rendelkező fél anyagi eszközeiből eredően is, hasonló arányossági kritériumoknak kell megfeleljenek.

A 462/2014 sz. ABH. indoklásában alkalmazott arányossági tesztnek (l. a határozat 25. és 26. pontjait) az ügyvédkényszer nem felelt meg, mert azt az Alkotmánybíróság a védeni kívánt társadalmi érdekhez (szabatosan indokolt felfolyamodási perorvoslatok) viszonyítva költségeit tekintve aránytalanul korlátozó intézkedésnek minősítette. Vajon hasonló érvelés nem vetődhetne-e fel a közokirati formájú adás-vételi vagy adományozási szerződések esetén, melyek megkötésének költségét szintén egyaránt terheli az állam számára a közjegyzőnek befizetendő illeték az 571/2003 sz. törvény (az adótörvénykönyvről, közzétéve a Hivatalos Közlöny 927/23.12.2003. számában) 77/1. cikkének (6) bekezdése alapján és efelett még közjegyzői tiszteletdíj is?

Egyszerűsítve miben különbözik az alkotmányos alapjogok gyakorlását szintén korlátozó a személyek számára komoly költségeket okozó végrehajtói illetve közjegyzői monopólium a felfolyamodásban a teljes polgári eljárásjogban egyedüliként előírt ügyvédkényszertől, melyet az Alkotmánybíróság megsemmisített?

A bíróságok tevékenységét a Pejtk. 1. cikk. (2) bek. közérdekű szolgáltatásnak minősíti. Emiatt ezek ára, vagyis a bélyegilleték az Alkotmánybíróság a 462/2014. sz. ABH. indoklásában tükröződő gyakorlata szerint akkor sem lehet alkotmányellenes, ha az igazsághoz jutást akadályozza. A bírósági végrehajtói tevékenységet szabályozó 188/2000 sz. törvény (közzétéve a Hivatalos Közlöny 559/10.11.2000. számában) 2. cikkének (1) bekezdése ezt szintén közérdekű szolgáltatásként jelöli meg, tehát a végrehajtó tiszteletdíja szintén egy közszolgáltatás ellenértékét képviseli. Azonosan rendelkezik a közjegyzői tevékenységet szabályozó 36/1995. sz. törvény (közzétéve a Hivatalos Közlöny 92/16.05.1995. számában) 3. cikkének (1) bekezdése, így a közjegyzői tiszteletdíj is egy közszolgáltatás ára.

Ezzel szemben az ügyvédi hivatás gyakorlásáról szóló 51/1995. sz. törvény (közzétéve a Hivatalos Közlöny 116/09.06.1995. számában) csak az Ügyvédi Kamarák Országos Unióját minősíti közérdekű jogi személynek a 60. cikk (2) bekezdésében, míg az ügyvédi hivatásrend statútuma (64/2011 sz. kormányhatározat közzétéve a Hivatalos Közlöny 898/19.12.2011. számában) csupán futólag, a 315. cikk (2) bekezdésében nevezi közérdekűnek azokat a tevékenységeket melyeket az ügyvéd végez. Következésképpen, az ügyvédi tevékenység törvényi szabályozása ezt nem tekinti közérdekűnek?

Az eredmény: míg más jogi hivatásrendek számára a jogalkotó alapjogok jogok korlátozásával is alkotmányosan szabhat meg széleskörű és a jogkereső számára költséges monopóliumot, addig az ügyvédkényszer esetén az ilyen kötelező hatáskörök a jövőben is korlátlanul alkotmányellenesnek minősíthetőek a polgári jog terén, mivel díjuk nem egy közérdekű szolgáltatás ellenértékét képezi.

Következtetések

Az Alkotmánybíróság a polgári perekben felfolyamodás gyakorlásához semmisség terhe mellett előírt ügyvédkényszer alkotmányellenesnek nyilvánításakor saját gyakorlatában kimunkált elvek kreatív alkalmazásához folyamodva jutott arra az elvi élű következtetésre, miszerint az ügyvédi tiszteletdíj a bírósághoz fordulás alapjogának gátat szab, és más mércével mérendő mint a peres eljárást szintén potenciálisan akadályozó bélyegilleték.

Sajnálatosan a felállított mérce oly módon került megvonásra, hogy az kizárólag az ügyvédi tevékenység költségeit érintően alkalmazható, kizárva a jövőre nézve is bármiféle kötelező ügyvédi képviseletet mely nyugati példára a jogkeresők bírósághoz fordulását az igazságszolgáltatás minőségének javítása céljával nehezítené, míg a bírósághoz fordulást vagy a tulajdonjog gyakorlását érintő – sokszor nem adó-jellegű – korlátozó intézkedések más hivatások számára széleskörű monopóliumot biztosítanak.

Az Alkotmánybíróság 462/2014-es határozata ezzel jól illeszkedik az ügyvédi hivatás háttérbe szorításának törekvéseihez, kétes jogi érveléssel megerősítve az ügyvédekkel szemben indokolatlanul és tendenciózusan hangoztatott ellenérzéseket is.

Székely János jogász, Ph.D. hallgató, a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézetének társult oktatója.