Varga Attila: Identitás, függetlenség, egység (néhány gondolat a skót népszavazás kapcsán)

Szeptember 18-án a Skócia függetlenségéért megtartott népszavazás által felvetett egyik legáltalánosabb alapkérdés nem más, mint az integráció/dezintegráció problémája, úgy Nagy-Britannia, mint az Európai Unió vonatkozásában. Érdemes tehát – akár a konkrét ügyön túl –   elgondolkodni azon, hogy mindez szélesebb és általánosabb vonatkozásban is előtérbe helyezi az identitás – a nemzeti, vallási, felekezeti, nyelvi és regionális identitások – szerepét, különösen az európai integráció folyamatában.

A legkülönbözőbb természetű identitásoknak a megerősödése – melyek az egyéni és közösségi önazonosság kifejezési formái – egyben jelzik azt, hogy bizonyos viszonyokban megoldatlan problémák vannak; sérelmek, netán jogfosztottság, latens, lappangó feszültségek, potenciális konfliktushelyzetek. Ha ezek elérnek egy kritikus pontot, ezeket belső erők is gerjesztik, erősítik, akkor könnyen el lehet jutni a függetlenedés, az elszakadás gondolatához, valamint ennek a megteremtését célzó politikai cselekvéshez.

Az ilyen alapú nacionalizmus dezintegráló hatású, és rögtön felerősíti a szembenálló eszméket, így Skócia esetében az integrálódást, vagy, más esetekben, például a Székelyföld autonómiatörekvései kapcsán a homogenizáló nacionalizmust.

A történelem során a különböző identitásoknak valóban hol integratív, hol dezintegratív hatásuk volt. A modern nacionalizmus alapján létrejött európai nemzetállamok hatása az volt, hogy dezintegrálták a birodalmakat; ugyanakkor – paradox módon – az újonnan létrejött nemzetállamok nemzeti egyneműsítésre törekedtek, nehezen vagy egyáltalán nem tűrték a többségitől eltérő nyelvi-, vallási-, etnikai identitást. Ezzel szemben a birodalmak a sokszínűek voltak, több nemzetet kapcsoltak össze. Más példát is említhetnénk, így a vallási identitást, hiszen a katolicizmusnak rendkívül erős integratív funkciója volt és van, miközben az eretnekmozgalmak, majd a reformáció megjelenése súlyos dezintegrációhoz vezettek. Mindez azt is jelzi, hogy az integrációs és dezintegrációs folyamatokról nem állapíthatjuk meg, hogy egyik csak jó és pozitív lehet, a másik pedig rossz és káros jelenség. Az ezekkel kapcsolatos értékítéletet, minősítést az adott, konkrét történelmi helyzet döntheti el.

Ezen a gondolatmeneten haladva, azonban eljutunk az európai államfejlődést alapvetően meghatározó, hosszú évszázadokon át végigkísérő és napjainkban (kifinomultabb és más formában) is jelenlévő dilemmájához: a politikai közösség megszervezésének államszervezetet meghatározó formája a birodalom, az integráló állam, vagy az önkormányzat, az önkormányzó kisméretű szabad közösségek. Látszólag ezt a dilemmát éppen a XIX. század közepén, végén és a XX. század elején létrejött nemzetállamok megszüntették, hiszen megszűntek maguk az európai birodalmak is.

Látszólag. A birodalmi törekvések valóban megszűntek volna? A hidegháború időszakában két világhatalom állt szemben egymással, amely közül az egyik, a Szovjetunió brutális elnyomógépezetet működtető, valóságos gyarmatbirodalom volt. A másik oldal, az Amerikai Egyesült Államok és szövetségesei pedig a “szabad világot” testesítették/testesítik meg, amely időnként, különösen gazdasági okok által motiváltan és nem mindig sikeresen próbálkoztak az „ideológiai” terjeszkedéssel, például Korea, Vietnám vagy Irak esetében. Úgy tűnik, hogy a mai Oroszország újra birodalmi álmokat melenget, az iszlám fundamentalisták egy része pedig emberi mivoltukból kivetkőzött kegyetlenséggel próbálnak birodalmat létrehozni.

És micsoda az Európai Unió? Hogyan minősíthető az európai integráció? Az európai intézményrendszer létrehozásának egyik cselekvő megálmodója, Robert Schuman, bizonyára nem véletlenül figyelmeztetett arra, hogy az európai integráció fejlődése nem valamiféle birodalmi álmot elevenít fel újra, az eljövendő Európai Unió nem fog hasonlítani sem valamely birodalomhoz, sem a Szent Szövetséghez, hanem a demokratikus egyenjogúságra fog épülni.

Ahhoz, hogy a feltett kérdést helyesen tudjuk megközelíteni, abból kell kiindulnunk, hogy a modern politikai és jogi közösség létrejötte szervesen kapcsolódik az alkotmányosság kialakulásához, az alkotmányosság két legjelentősebbnek tekinthető tényezőjéhez. Az egyik, mely szerint a kormányzat legitimációja a kormányzottak, vagyis a nép beleegyezésén alapul. A másik, hogy a politikai hatalom legalizált, vagyis nem létezhet olyan közhatalom, amely nem az alkotmányban és az alkotmányos jogrendben gyökerezik.

Az Európai Unió létének és további fejlődésének egyik alapkérdése éppen e két tényezőhöz vagy ezek hiányához kapcsolódik; hiszen nincsen európai identitással rendelkező európai nép, mely megadhatná a legitimitást az „európai államnak”, illetve intézményeinek. Az EU politikai- és jog-rendje nem az európai néptől, a „démosz”-tól ered, hanem a tagállamok kormányaitól. Ez pedig komoly legitimációs hiányt jelent; másrészt nincsen alkotmánya, csak szerződései és legfönnebb bizonyos alkotmányos értékei. Ez az uniós jogrendszer legalitásának egyik hiányossága (e kérdésről bővebben lásd: Paczolay Péter, A nemzeti, a vallási és az európai identitás, in: A vallások és az európai integráció II. Pax Romana Könyvek Budapest, 2000, 84-86 o.).

Következésképpen az európai identitás és a nemzeti identitás (értékek és érdekek mentén) gyakorta ütközhet és ütközik is, akár egy-egy konkrét (tételes) ügy kapcsán, akár általánosan, egy régió egészét, tagállamot, autonóm közösséget, népcsoportot, területet érintő esetekben.

A skótok, szoros eredményben úgy döntöttek, hogy maradnak az Egyesült Királyságban, ami az elemzők szerint egyben egy Európai Unió melletti opciót is jelent(het). Megjegyezzük, hogy bármi is lett volna a döntés, az legitimitásában és legalitásában megalapozottabb volt – illetve lett volna – mint az egész Európai Uniós konstrukció, illetve a független Skócia sem kívánt volna az Európai Unióból kiválni.

Mondhatjuk nyugodtan, hogy a világ jelentős része, így az Európai Unió, az Egyesült Államok, talán a maga a Pápa is üdvözölte ezt a döntést; mások, akik maguk is szeretnének függetlenedni (elsősorban a katalánok) csalódtak.

Kétségtelen, hogy sok a politikai, jogi és társadalmi tanulsága a skót népszavazásnak. Én csak egyet fogalmazok meg, azt is kérdés formájában: meddig lesz még szükséges, hogy az államok, a nemzeti többségek és a nemzetközi közvélemény csak akkor figyeljenek fel a kisebbségben élők problémáira, ha a kisebbségek radikális – nyilván adott esetben korrekt és békés – viszont következményeiben bizonytalan és beláthatatlan eszközökhöz folyamodnak?  

Dr. Varga Attila a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézetének egyetemi docense.