Vallasek Magdolna: Gondolatok egy reformkoncepcióról – gyermekneveléstől függő nyugdíj?

Magyarországon a Népesedési Kerekasztal olyan nyugdíjreform javaslatot dolgozott ki, amely szoros kapcsolatot kíván teremteni a felnevelt gyermekek száma és iskolázottsága és a majdani nyugdíjjáradék összege között.[1] Kiindulási pontjukat az jelenti, hogy az a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, amely a születésszám csökkenése miatt, ha nem is olyan lassan, de biztosan fenntarthatatlanná válik, gyakorlatilag bünteti a gyermekvállalást, nem véve figyelembe a gyermekvállalásra fordított egyéni erőfeszítéseket. Egy ilyen rendszer „inkonzisztens, igazságtalan, gyakorlatilag önfelszámoló, és ezért korrekcióra szorul”, állítják a reformtervezet kidolgozói.

Hasonló reformkoncepcióval Romániában egyelőre nem találkoztam. A két állam nyugdíjrendszere nem teljesen azonos, mivel Magyarországon a magánnyugdíjak visszaállamosításával megszűnt a kötelező magántakarékoskodási pillér, ezért a nyugdíjrendszer gyakorlatilag tisztán felosztó-kirovó jellegű (az önkéntes biztosítási formák létezése mellett, természetesen). Romániában változatlanul vegyes finanszírozású nyugdíjrendszer működik. A kiindulási pontként megjelölt problémák azonban azonosak. A népességfogyás (születésszám csökkenése és Románia esetében kiemelten súlyosan a migráció), a társadalom elöregedése, következés képpen az eltartotti arány ugrásszerű romlásának a hatása a nyugdíjrendszerre nem hagyható figyelmen kívűl.

A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek működésének alapját (nagyon leegyszerűsítve) az ún. generációk közötti szolidaritás jelenti, azaz a mindenkori aktívak által befizetett nyugdíjjárulékot az aktuálisan nyugdíjas generáció járadékainak kifizetésére használják fel. Evidens módon egy ilyen rendszer akkor tud működni, ha a befizetők száma kellő mértékben meghaladja az eltartottak számát. Ha az egyensúly megbillen, az eltartottsági ráta romlik, akkor a nyugdíjrendszer működése akadozni kezd, végső soron a teljes rendszer összeomlását eredményezheti.

Milyen javaslatokat tesz tehát a jogalkotó számára a nyugdíjtörvény változtatásához a Népesedési Kerekasztal koncepciója?

A gyermeknevelési ráfordítások szerinti megkülönböztetés több területen is érvényesíthető lehetne. Ha a különbségtételt a megtérülési szakaszban, azaz a nyugdíjas évek alatt kívánják érvényesíteni, akkor a megoldást a gyermeknevelést figyelembe vevő nyugdíjformula vagy a gyermekneveléstől függő nyugdíjkorhatár bevezetése jelenthetné. De a különbségtétel alkalmazható már a járulékfizetési periódusban is, abból kiindulva, hogy a gyermeknevelés egyfajta természetbeni járulékfizetést jelent.

Így vagy úgy, esetleg mindkét módszert kombinálva, de a lényeges szempont az, hogy a majdani nyugdíj összege a gyermekvállalással, sőt a vállalt gyermekek számával (és esetleg iskoláztatottságával) szoros összefüggésben kerülne megállapításra.

Azt hiszem az a gondolat, hogy a gyermeket vállaló és felnevelő szülő(k) számára ne eredményezzen hátrányos helyzetet a nyugdíjjogosultság tekintetében a gyermekvállalás, mindenképpen helyes. Már korábban is, és sok állam nyugdíjtörvényeiben megjelentek olyan intézkedések, amelyek ezt a célt szolgálták, szolgálják, például a gyermeknevelési szabadságon töltött időszak beszámítása a nyugdíjhoz szükséges biztosítottsági időbe, csökkentett nyugdíjkorhatár a több gyermeket szülő nők esetében, stb. Egyetértek azzal is, hogy a jelenleg a törvénybe foglalt eszközök nem elegendőek. Ha szigorúan a nyugdíj alapján mérjük, valóban hátrányban vannak a gyermeket vállalók, első sorban a nők. Több olyan eszközben is lehetne gondolkozni, amelyeket beépítve a szabályozásba egy ilyen szempontból igazságosabb nyugdíjrendszert eredményezne.

Nem hinném azonban, hogy a gyermekvállalás kérdését lehet pusztán anyagi szemszögből aszerint nézni, hogy ki fizeti majdani nyugdíjunkat, hiszen a családnak, a vele járó nehézségekkel együtt és ellenére, számtalan pénzben nem mérhető előnye és pozitívuma van az egyén számára. Rossz, ha abban bízunk, hogy a nagyobb nyugdíj ígérete miatt fognak majd az emberek gyermeket vállalni, azokat felnevelni, sőt iskoláztatni. A reformkoncepció ugyanakkor több olyan morálisnak is nevezhető, ugyanakkor szigorúan jogtechnikai kérdést is felvet, amelyek kétségessé teszik számomra, hogy egy ilyen jellegű jogszabály életképes lenne.

A felosztó-kirovó rendszerben az aktív járulékfizetőket terheli azoknak a nyugdíjasoknak az eltartása is, akik különböző okokból kifolyólag nem állítottak maguk után befizetőket a nyugdíjrendszerbe, magyarán nem vállaltak gyermeket. Ez igaz, azonban a rendszer a biztosítottságon alapszik. Minden tagja a rendszernek hozzájárult az előtte levő generáció eltartásához, arra az ígéretre alapozva, hogy a következő generáció majd fizetni fogja hozzájárulásaiból az ő nyugdíját, azok is akik közben gyermeket is neveltek és azok is, akik nem. Felmerül ilyenformán a kérdés: ha a rendszer igazságtalan, mert méltánytalanul hátrányba kerülnek a gyermeket vállalók, akkor azt a rendszert lehet-e úgy korrigálni, hogy hátrányba helyezzük a gyermeket (akár önhibájukon kívül) nem vállalókat? Márpedig ahhoz, hogy nagyobb juttatást adhassunk az egyik kategóriának, a másiktól kell elvenni, mert a rendszerben mindig csak annyi pénz van, amennyi a befizetésekből összegyűlt. Igaz persze, az utóbbiak a gyermeknevelésre fordítandó összeget félre tudják tenni nyugdíjcélú megtakarításra.

Komoly dilemmát vet fel az is, mi legyen azokkal, akik bár vállaltak gyermeket, azok betegség, fogyatékosság, vagy bármilyen más okból kifolyólag nem lesznek végül befizetői a rendszernek vagy ha a gyermek fiatal korban hal meg? Minden „gyermeknevelési ráfordítás” ellenére válhat egy gyermekből munkanélküli, de akár bűnöző is vagy dönthet úgy, hogy más országban vállal munkát, s így annak az államnak a nyugdíjrendszerét fogja finanszírozni. Ugyanúgy honorálja-e a rendszer mindkét szülőt az egyszülős családok esetében, ahol a másik szülő esetleg csak a reális szükségleteknél jóval alacsonyabb tartásdíj összegén kívül semmilyen más módon nem járult hozzá a gyermek felneveléséhez? Számtalan ilyen és ehhez hasonló kérdés vár megválaszolásra, mielőtt a koncepció mentén egyáltalán elkezdhető lenne a jogalkotási folyamat.

A magam részéről, a román nyugdíjrendszer felosztó-kirovó pillérében levő méltánytalanságokat vizsgálva, előbb látnám hasznosnak, és a gyermeket vállalók (általában a nő) számára igazságosabbnak, ha a törvény nem csupán biztosítottsági időnek ismerné el a gyermeknevelési szabadság idejét, hanem tényleges befizetéssel támasztaná alá azt. Ezzel összefüggésben egy igazságosabb rendszert eredményezne, ha a nyugdíjpont összegét a gyermeknevelési szabadság idejére vonatkozóan nem az adott időszakra érvényes bruttó átlagbér 25%-a, hanem a gyermeknevelési juttatás tényleges összege alapján számolnák.

És mindenek előtt és felett annak a felismerésére van szükség, hogy a nyugdíjrendszer reformja csak a megfelelő gazdasági, családtámogatási, foglalkoztatási politikába ágyazva vezethet eredményre. Ha pedig a gyermekvállalás ösztönzése a cél, akkor az átalakításokat a családtámogatási rendszer, az oktatási intézmények, a rugalmas munkavégzésnek és munkahely biztonságának a területén kellene megkezdeni.

Dr. Vallasek Magdolna a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézetének egyetemi adjunktusa.

[1] Lásd: http://www.nepesedesikerekasztal.hu/index.php/2-uncategorised/15-a-nepesedesi-kerekasztal-koncepcioja-a-nyugdijrendszer-reformjara (2014.08.16)