Kokoly Zsolt: Fekete György (1911-2002)

Fekete György romániai magyar jogász életpályája és munkássága csak napjainkban, az 1918 utáni erdélyi jogászság és jogi oktatás történetét feltáró kutatások kapcsán került jobban fókuszba, annak ellenére, hogy magyar és román joghallgatók generációit tanította polgári jogra a kolozsvári egyetemen 1947-től 1976-os nyugdíjazásáig, tanulmányaira és köteteire pedig jelenleg is hivatkozik a romániai (román és magyar) magánjogi szakirodalom. 

Munkásságának objektív, mind történeti-politikai kontextusba helyezett, mind szakmai szempontok alapján történő elemzésével még mind a magyar, mind a román nyelvű jogtudomány adós – ebben a rövid írásban az életpálya rekonstrukciójára szeretnék kísérletet tenni. 

Fekete György születésének (1911. május 15-e) és temetésének (2002. június 10-e) évfordulója nagyon közel esik egymáshoz, ez a tény indokolja a rövid megemlékezés megjelentetését. Az életút első rekonstrukciós kísérletére a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem jogászképzését feldolgozó 2016-os magyar nyelvű monográfia tett kísérletet (Veress Emőd-Kokoly Zsolt: Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen. Forum Iuris Kiadó, Kolozsvár, 2016), a mű megjelenése óta azonban új forrásokat sikerült feltárni Sajnos, a kolozsvári jogászképzés történetének szentelt 2017-es román nyelvű szintézis (Alexandru-Bogdan Bud: File din istoria învățământului juridic la Cluj. Ed. Hamangiu; Ed. Mega, Cluj-Napoca, 2017) csak érintőlegesen tér ki személyére. 

Az életrajzi adatok kibővítése a kolozsvári levéltárban őrzött 1956-os személyi dosszié és a hozzá csatolt karakter-referenciák, illetve egy 1997-es videóinterjú alapján vált lehetővé. 

Fekete György 1911-ben született egy kis faluban, Alsóvárcán (mely 1918 előtt Szilágy megyéhez, ezután pedig Máramaros megyéhez tartozott), kohanita zsidó családban. A családban több gyakorló jogász volt: édesapja, Fekete Miksa falusi jegyzőként dolgozott, anyai nagybátyja, az ügyvéd Kertész Jenő pedig 1918-1919-ben a Keletmagyarországi Főkormánybiztosság Román Hatóságokkal Érintkező Ügyosztályának vezetője volt. 

Az 1997-es oral history jellegű videóinterjúban Fekete György kitér a család héber neveire is: ő az Eliézer, édesapja a Mordekháj, édesanyja pedig a Lea nevet viselte (édesanyja polgári neve Kertész Laura), valamint arra is, hogy a család a zsidó hit legfontosabb ünnepeit és szertartásait megtartotta. Elemi iskoláit a Szatmár megyei Bogdándon és Hadadon végezte magyar nyelven, hasonlóképpen első líceumi évét is a dési Református Kollégiumban. Egészségi állapotára való tekintettel évet kellett halasztania, ezután a család a közelebb levő, szilágysomlyói román tannyelvű „Simion Bărnuțiu” líceumba íratta be és itt tett érettségi vizsgát 1930-ban. 

Gimnáziumi osztálytársai visszaemlékezéseikben komoly és szorgalmas, némileg visszahúzódó diáknak írják le. Ő maga később azt emelte ki, hogy nagyon szerény körülmények között élt (nyugdíjas tanító nagyszüleinél lakott gimnáziumi évei alatt és magántanítványokat korrepetált, hogy fenntarthassa magát).

1930-ban a kolozsvári I. Ferdinánd Tudományegyetem Jogi Karára iratkozott be, ahol a zsidó joghallgatók diákkonferenciájának (Cercul Studenţilor Evrei în drept) főtitkári tisztségét viselte és ilyen minőségben többször próbált felszólalni az egyre inkább eluralkodó antiszemita megnyilvánulások és a zsidó hallgatókat sújtó kirekesztés ellen. Az egyetem szenátusa azonban nem ismerte el a zsidó joghallgatók különböző diákszövetségeit (joghallgatók, orvos- és gyógyszerészhallgatók) és a tiltott szervezetben való szerepvállalásért több diákot büntetésben részesített. 

1931-1933 között részt vett a kolozsvári kommunista diákmozgalmak különböző tevékenységeiben, mely a fiatal erdélyi értelmiségiek közül több személyt is bevonzott. Ezeknek a tevékenységeknek a keretén belül került Fekete György személyes kapcsolatba más baloldali joghallgatókkal, akik később egyetemi kollégái lettek: Demeter Jánossal, Fogarasi Györggyel, Rosmann (Román) Dezsővel. A hatóságoknak a kommunista diákmozgalomban részt vállaló elleni fellépését követően Fekete Györgyöt is letartóztatták rövid ideig, azonban az állambiztonsági szerveknek bizonyíték hiányában szabadon kellett bocsátaniuk. 

Nem kizárt, hogy ezzel a helyzettel függ össze az a tény is, hogy 1933-1934 között Fekete György elhagyta Romániát és Párizsban ment, ahol az Ecole Politechnique esti tagozatán hallgatott egy évet. Bátyja, Fekete Albert ugyanis 1926 óta Párizsban élt és ő vállalta meghívását. Annak ellenére, hogy évfolyamelsőként végzett, az anyagi nehézségek miatt franciaországi tanulmányait nem folytathatta, és visszatért Kolozsvárra. 

1935-től, jogi tanulmányai lezárása után a nagybátyja, Kertész Jenő, illetve Virgil Stan ügyvédek által működtetett irodában vállalt munkát. A munkavállalással párhuzamosan, 1935-1941 között a Vörös-segély kommunista szervezet tagjaként is működött, és ilyen minőségben pl. Séra Zoltán kommunista joghallgató jogsegélyének feladatát látta el.

1938-ban, jogtudományi doktori címe megszerzése után nyerhetett felvételt a Kolozsvári Ügyvédi Kamarába, azonban anyagi okokból nem vállalta önálló ügyvédi iroda megnyitását, hanem folytatta tevékenységét a Kertész-Stan cégnél.  

1941-ben a faji törvények bevezetése következtében munkahelyét elvesztette, a korlátozó intézkedések ugyanis az észak-erdélyi zsidók számára sem önálló ügyvédi gyakorlat, sem alkalmazott minőségben végzett munkavégzést nem tettek lehetővé. A Kertész-Stan cég korábbi ügyfelei nem hivatalos megbízások révén azonban segítséget nyújtattak abban, hogy fenntarthassa magát. 

1942-ben zsidó munkaszolgálatosként besorozták a 110/24. számú századba, melyet Ukrajnába vezényeltek, a Don térségében levő frontvonalba. Távolléte alatt, 1943-ban édesapja elhunyt, özvegy édesanyja pedig 1944-ben a szilágysomlyói gettóba került. Ugyanazon év kora tavaszán Fekete György eltávozási engedélyt kapott és Ukrajnából hazatérve felkereste a gettót, hogy anyjával találkozhasson. A rövd láthatás és a századhoz való visszatérés után nem sokkal megtörtént a somlyói gettó felszámolása és a lakosság deportálása. Az anya, Kertész Laura sorsa ismeretlen, valamelyik Auschwitz-transzportban vagy a megsemmisítő táborokban veszthette életét. 

1944-ben Feketének sikerült megszöknie a századból, ekkor szovjet hadifogságba esett, a hadifogságból pedig a felvidéki Homonnán a cseh légióhoz került, innen bocsátották haza 1945-ben. 

Munkaszolgálatosként átélt megpróbáltatásairól, a Brjanszk, Voronyezs térségében átéltekről, a partizánokkal való kapcsolatáról tanúságot tett (adatközlőként szerepel a 2005-ben megjelent A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története című kötetben), ezért erre részletesebben nem térnénk ki. 

Fekete György 1945-ben érkezett vissza Kolozsvárra, és csak fokozatosan fordult az egyetemi szféra felé. Még visszaérkezése évében megnősült (Heves Mariann fényképészt vette feleségül) és ügyvédi kamarai tagságát újra aktiválta. Tudjuk, hogy tervezte saját ügyvédi iroda megnyitását, de ellentmondásosak a források, hogy ténylegesen folytatott-e és ha igen, milyen mértékben önálló gyakorlatot. Ennek ellenére a Kolozsvári Ügyvédi Kamara különböző testületeiben fontos szerepe jutott neki: 1945-1949 között résztvett a tagságot átvizsgáló Tisztogató Bizottság, illetve az Etikai Bizottság munkálataiban. Az 1945 utáni egyre gyorsabb iramban kiépülő kommunista rendszerben a Kamara tagságát több ízben átvizsgálták és Fekete György 1946-ban és 1948-ban tag minőségben vett részt a Kamarát/Kollégiumot vezető ideiglenes bizottságokban (mind a fellebbezési, mind a tisztogató bizottságokban). Kamarai tagságáról (és a bizottságokban betöltött szerepeiről) véglegesen 1949-ben mondott le, mivel a korban az ügyvédi hivatás gyakorlása és az egyetemi pálya összeegyeztethetetlen volt, ő pedig az oktatói pályát választotta, amikor dönteni kellett.

1945-1947 között a kolozsvári Victoria Fogyasztási Szövetkezet (korábbi nevén: Munkások Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezete – MÁGISZ) keretén belül jogtanácsosként működött. 

Szintén 1945-ben vállalt szerepet a Demokrata Zsidó Komité keretén belül, melynek 1950-ig töltötte be alelnöki funkcióját, és ugyanebben a periódusban, 1949-1952 között a kolozsvári zsidóság hetilapjának, az Új Út c. politikai hetilap egyik alapembere is volt. A Demokrata Zsidó Komité 1953-ban feloszlatta önmagát és ezután a lap is megszűnt. 

Fekete György egyetemi oktatói pályája 1948-ban kezdődött, amikor a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közgazdaságtudományi Karának helyettes oktatójaként polgári jogi tantárgyak oktatásával bízták meg. 1945-1948 között a kolozsvári magyar jogászképzés egyik legnagyobb kihívása a szakemberhiány volt (a magyarországi oktatók nem tértek vissza 1945 után és a hiányt helyi gyakorló jogászok „verbuválásával” kellett megoldani, legtöbbször a tudományos tevékenység szakmai kritériumainak teljes mellőzésével). A Bolyai újonnan felálló jogász oktatói testülete előzetes oktatói tapasztalattal, szakirodalmi munkássággal vagy kutatói tevékenységgel nem rendelkező, a kommunista rezsim által tolerált gyakorló jogászokból (ügyvédek, jogtanácsosok, magisztrátusok) épült fel. 

Az oktatási folyamat egyik legfontosabb célkitűzése a Bolyai jogászképzésének első éveiben a magyar nyelvű egyetemi jegyzetek, oktatási segédletek kiadása volt, hiszen a két világháború közötti erdélyi jogi szakirodalom csak nagyon kis mennyiségű magyar nyelvű munkát tudott felmutatni. Emellett a konszolidálódó kommunista rezsim az 1945 előtti időszak jogtudományát ideológiai alapon is elutasította, tehát új tananyagot kellett előállítani. 

Annak ellenére, hogy Fekete György egyetemi tanulmányait (és részben már líceumi tanulmányait is) román nyelven végezte, nem jelentett problémát számára a magyar nyelvű oktatás és tudománytermelés. Ebben bizonyára újságírói tapasztalatának is szerepe volt. Bolyais tanítványai visszaemlékezései szerint a polgári jog összetett absztrakciós rendszerét igényes és közérthető nyelven magyarázta el („Fekete György nagyon jó volt, amikor bejött az órára, sose vártuk, hogy csengessenek. Szabadon beszélt, az előadóképessége nagyon emelte az óra színvonalát, mert színesen adta elő. Az ember szinte még ott helyben megtanulta. Annyira érdekes volt. Látszott rajta, hogy ő ennek él.”) 

A levéltári forrásokban fellelhető tanszéki ülések jegyzőkönyvei pedig arról is tanúskodnak, hogy amikor az egyetemi jegyzetek kiadásáról volt szó az 1950-es évek derekán, akkor a szakmai ellenőrzés mellett legtöbbször a nyelvi igényességet hozta szóba. Egy 1955-ös jegyzőkönyv rögzíti, hogy – ekkor már tanszékvezetői minőségében – azt tanácsolta két kollégájának, hogy a bölcsészkaron üljenek be pár irodalomtudományi vagy történelmi előadásra, ugyanis az általuk benyújtott jegyzet fogalmazása magyartalan és előadási stílusuk száraz. 

A személyi lapjához csatolt jellemzések ebből az időszakból szigorú, de elkötelezett oktató képét rajzolják ki, ugyanakkor fény derül arra is, hogy zárkózottságát egyesek arroganciának tartották és a kollégák néha nehezményezték azt a türelmetlenséget, mellyel mások apróbb problémáit hajlamos volt lekicsinyleni. Csendes Zoltán dékán 1956-os véleményezésében például azt „rója fel”, hogy néha adminisztratív feladatait lekicsinyli és elhanyagolja tudományos munkája javára. 

1956-ban, a magyarországi forradalom leverését követő romániai megtorláshullámban a kolozsvári jogásztanárok komoly erőfeszítéseket tettek arra nézve, hogy megóvják a hallgatóikat (erről a szakról nem is történtek letartóztatások). Az oktatók viselkedésére nézve szintén egykori diákbeszámolókból értesülünk: 

„A forradalom leverését követően az egyetemen megszervezték a gyászpercet. November nem tudom hányadika volt. 10 órakor kellett mindenkinek felállnia és kérni a tanárt, hogy szakítsa félbe az előadását. (…) A tanár is tudta, mert nézte többször az óráját, hogy mikor jön az egypercnyi csend. Polgári jog óra volt, Fekete György professzorral.”

„Tanár elvtárs, ha megengedi, hogy egyperces néma felállással adózzunk a budapesti forradalomban elesett hősök emlékeinek? Láttam, hogy Gyuri bá’ kicsit úgy megdöbbent.. Természetesen, mondta és felálltunk, mindannyian felálltunk, síri csönd volt. Fekete is állt.”  

Míg a kolozsvári jogászképzés 1945-1953 közötti szakaszát a forrongás, folyamatos átalakulás, instabil intézményi forma tette nehézzé, az évtized derekára a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar nyugvópontra jutott és fejlődésnek indult. Erre az időszakra tehető Fekete György szakirodalmi munkásságának reális debütje is: 1954-ben jelent meg első tanulmánya a Justiția nouă jogi szaklapban a tulajdonjog témakörében (Cu privire la problema proprietății personale), ezt követték további polgári jogi témakörben íródott cikkei a Justiția nouă és a Legalitatea populară és a Studii Juridice folyóiratokban – a korabeli úzusnak megfelelően Fekete Gheorghe szerzői név alatt.

Első magyar nyelvű tanulmánya 1956-ban jelent meg a kolozsvári „V. Babeș” és Bolyai Egyetemek Közleményei c. sorozat társadalomtudományi számában Az Észrevételek az állami szocialista szervek vindikációs keresetének problémájával kapcsolatban címet viselő írásban már markáns önálló véleményt fogalmaz meg egy korábban megjelentetett cikk (A. Andronescu-C. Oprișan: A vindikációs kereset mint az állami szocialista tulajdon védelmi eszköze 1955) megalapozottsága és észrevételei révén. A tanulmány nyelvezetében természetesen fellelhetőek a kötelező kommunista ideológiai szófordulatok, az elméleti-gyakorlati fejtegetés azonban már olyan csomópontok mentén halad, mint pl. a tulajdoni kereset tárgyában történő bizonyítás. 

1957-ben több kötete is napvilágot látott, köztük önállóan és társszerzővel együtt jegyzett kiadványok is, ezek között megemlíthetjük A Román Népköztársaság alkotmánya című, a Bolyai jogásztanárai által kiadott gyűjteményes kötetet vagy az Asztalos Sándorral közösen Lakóházak építése állami hitellel című munkát (ez utóbbinak párhuzamosan német nyelvű verziója is megjelent Der Bau von Wohnhäusern mit Hilfe staatlichen Kredits címmel). Ez utóbbi kiadvány ismeretterjesztő szándékkal is íródott, ezért stílusa közérthetőbb, „jogi kisokos” célt is szolgált. Ebben a sorozatban (Jogi Kiskönyvtár) látott napvilágot következő kötete is 1958-ban Házasságkötés. A házasság felbontása címmel. 

1957-ben lát napvilágot a román polgári jogot magyar nyelven tárgyaló egyetemi jegyzetek sorozatából az első: A kötelmi jog általános elmélete címmel, ezt követik 1958-ban a Polgári jog. Általános rész. Személyek, illetve a Szerződések című könyvek. Ezeknek a kiadványoknak a jelentősége túlmutat az egyszerű egyetemi jegyzeten: 1918 után első alkalommal született tudományos igényű tankönyv, mely a román jogrendszer intézményeit, sajátosságait tárgyalta magyar anyanyelvű hallgatók számára. Nem a hasonló román nyelvű tankönyvek fordításáról van szó (noha ez egyszerű megoldás lett volna, hiszen a Bolyai jogászképzésével párhuzamosan működött a kolozsvári „V. Babeș” Tudományegyetem jogászképzése), hanem önálló művekről. 

Sajnos, ma már tudjuk: a magyar nyelvű romániai jogi szakirodalom ezen első kiadásait nem követték újabbak: az 1959-es egyetemegyesítés a magyar nyelvű jogászképzés szinte azonnali felszámolását eredményezte. Fekete György egyike volt azon oktatóknak, akiket a Bolyai és a „V. Babeș” Tudományegyetemek összevonása után az egyesített „Babeș-Bolyai” Tudományegyetem Jogi Karán folytathatta tevékenységét nyugdíjazásáig, azonban önálló magyar nyelvű kötet megjelenése többet nem kerülhetett szóba. A dologi jogokat tárgyaló kétkötetes monográfiája már román nyelven látott napvilágot 1960-1963-ban (2. kiadása 1969-ben), hasonlóképpen a jogi személyekről írott 1974-es munkájához. Román nyelvű tanulmányait a Justiția Noua, a Studia Universitatis Babeș-Bolyai. Iurisprudentia és más román nyelvű folyóiratok közölték. 

Az 1969-1971-es egyetemi jegyzőkönyvekből megtudhatjuk, hogy a diákok körében különös tiszteletnek örvendtek az idősebb oktatói generáció egyes képviselői és Fekete György neve olyan elismerésnek örvendő román jogtudósok neve mellett bukkan fel, mint Vladimir Hanga, Aurelian Ionașcu és Tudor Drăganu. 

Fekete György publikációs listáját elemezve nyilvánvaló, hogy alapvető polgári jogi kutatásai mellett szívesen foglalkozott a fejlődő jogtudomány egy-egy újdonságnak minősülő területével is: már 1961-ben értekezett a gazdasági jog mibenlétéről vagy a védjegyek polgári jogi védelméről. Figyelemmel követte a szomszédos államokban zajló kodifikációs tevékenységet és cikket közölt a Magyarországon 1959-ben elfogadott első magyar polgári törvénykönyvről, illetve 1967-ben az új csehszlovák polgári törvénykönyvről.

Kutatói pályája utolsó szakaszában (1973-1976 között) a személyiségi jogok kutatása felé fordult, amelyet a kor jogdogmatikájának megfelelően a polgári jog intézményrendszerén belül a természetes személyeket megillető általános jogok (a névhez, a becsülethez, a testi épséghez való jog) és az alkotói tevékenységet folytató természetes személyeket megillető jogok (szerzői jogok) kettősségében kezdett kutatni. A kérdéskör feltárásában elsősorban a testi épséghez való jog vonzatai foglalkoztatták, utolsó írásában ennek a személyiségi jognak és a szervátültetésnek az összefüggéseit és elméleti-gyakorlati vonatkozásait boncolgatta (Caracterele drepturilor personale nepatrimoniale și transplantările de organe, 1976). 

1976-ban vonult nyugdíjba, feleségével visszavonult életet folytattak. Egyetlen lányuk, Fekete Veronika (szül. 1947) fiatalon, egyetemi tanulmányai elvégzése után nem sokkal autóbaleset áldozata lett.

2002 júniusában, 91 éves korában hunyt el, sírja a kolozsvári Házsongárdi temető neológ zsidó sírkertjében található.